A Lampion Kiadónál jelenik meg megújult formában Tittel Kinga sikerkönyve, a Mesélő Budapest (ezt, illetve A Duna kincseit, A Várnegyed titkait és a Kilátók és miniszobrokat korábban a Kolibri Kiadó adta ki). A közgazdászból lett idegenvezető vallja, hogy a magyar főváros semmiben sem marad el a nagy világvárosoktól, csak „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
– Ahogy olvastam a Mesélő Budapestet, illetve folytatásait, nem tudtam eldönteni, hogy útikönyvek-e, és gyerekeknek vagy felnőtteknek íródtak. Mi volt a célja velük?
– Az én meghatározásom szerint ezek várostörténeti olvasókönyvek és családi útikönyvek egyben. Alapvetően a szülők szemét szerettem volna felnyitni, hiszen annyi szépség vesz körül minket itt, a fővárosban. Gyakran előfordul, hogy a lakóhelyünk látványosságait készpénznek vesszük, miközben semmit sem tudunk az épületek, szobrok mögött rejlő legendákról, történetekről.
– A közvélekedés szerint a mai gyerekek nem sok mindent hajlandók befogadni, ami nem egy képernyőn keresztül érkezik, pláne nem a kultúrtörténeti ismereteket. Ez valóban így van?
– Ez nagyon függ az életkortól, így fontos minél előbb elkezdenünk nekik ilyen élményeket is kínálni. A kicsik rendkívül fogékonyak a mesékre, az idősebb tíz–tizenegy évesek viszont már képesek leolvasni egy római számot az épületekről, így kitágult számukra a befogadható információk köre – miközben megvan még bennük a gyermeki kíváncsiság. Én talán ezt a korosztályt szeretem a legjobban, nagyon sokat viszek ilyen korú osztályokat kirándulásokra Budapesten, bár elsősorban amerikai csoportoknak vezetek túrákat a fővárosban. A könyvek megjelenése után azonban egyre több iskola megkeresett. Először a gyerekeim osztályát vittem el kirándulni, majd egyre több osztály jelentkezett.
– Ön Marosvásárhelyen született, majd közgazdászként végzett, mégis jó ideje idegenvezető. Mi motiválta ezt a nagy váltást az életében?
– Nyolcéves koromban, 1983-ban jöttünk át Erdélyből a családommal, középiskolába már Budapestre, a Városmajori Gimnáziumba jártam, és már a gimnáziumban is idegenvezetés-fakultációra jártam, abból is érettségiztem. Valóban közgazdászként diplomáztam, de hamar rájöttem arra, hogy az üzleti világ nem az én utam. 2000-ben kimentem Tunéziába telepített idegenvezetőként, majd évekig óceánjáró hajón voltam kirándulásszervező. Ez az élmény ébresztett rá arra, hogy mennyi csoda vesz minket körül itthon, Budapesten is. Több ráeszmélési pillanatom is volt: például amikor egy csoport tagjai Olaszországban ámuldoztak a piacon, hogy milyen elképesztő épületben árulják ott a zöldséget-gyümölcsöt, rájöttem, hogy nekünk is van vásárcsarnokunk, csak azt sose nézzük meg alaposan.
– Mi a tapasztalata, a könyvekben szereplő ismeretek újdonságként hatnak az olvasóknak?
– A könyvek jelmondata az, hogy „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Egy budapesti sétára felfűzhetjük az egész magyar történelmet. Ahogy a könyv gondolata alakult bennem, eszméltem rá, hogy ezek az információk nem csak a gyerekek számára ismeretlenek. Kezdetben mesekönyvszerű könyvet akartam írni, kizárólag gyerekeknek, de ahogy láttam a saját gyerekeim fejlődését, úgy változott a koncepció, így végül minden korosztály számára befogadható ismeretterjesztő könyvek lettek. Az olvasók visszajelzéseiből tudom, hogy nem is elsősorban a gyerekek veszik le e könyveket a polcról, hanem a szülők, nagyszülők és a pedagógusok. A gyerekek tehát inkább „közvetett olvasói” a köteteknek.
– Mennyire ismerik a gyerekek a várost, amikor elindulnak önnel osztálykirándulásra?
– Először nekem is megdöbbentő élmény volt, amikor például II. kerületi diákokat megkérdeztem a kirándulás elején, hogy ki nem volt még a Várban, mindig emelkedett néhány kéz a magasba, pedig szó szerint onnan néhány méterre élték le az életüket. Lehet, hogy voltak már Balin vagy Thaiföldön, de a budai Várat még nem látták közelről. De az utóbbi években talán trendivé vált a budapesti kultúrtörténet, ebben a külföldi utazásokat kizáró covid is szerepet játszott. Budapestnek semmi szégyellnivalója nincs például Londonnal szemben. De ismernünk kell a saját városaink történetét ahhoz, hogy ha elmegyünk más országokba, akkor el tudjuk helyezni az ottani élményeinket időben és a kulturális térben.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/5. számában jelent meg február 3-án.
