Tanuljuk a hétköznapok szeretetét

Tanuljuk a hétköznapok szeretetét

Yakusho Kouji a Tökéletes napok című filmben

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Az elmúlt évek játékfilmes fronton nem kedveztek Wim Wendersnek. A rendezőlegendától utoljára talán a 2005-ös Kívül tágasabb jutott el szélesebb tömegekhez. Dokumentumfilmekkel már inkább vétette észre magát: a Pina Bausch, A Föld sója és a Ferenc pápa – Egy hiteles ember egyaránt felkeltette a nézők érdeklődését. De az igazán izgalmas fikciókért a kilencvenes évekig kell visszamennünk. Akadtak persze így is említésre érdemes munkái. Míg a Merülés a szerelembe (Submergence) romantikus történetében túlcsordult a giccs, addig a férfi és nő párbeszédére épülő Aranjuezi szép napok költői pillanatokkal ajándékozta meg a nézőt. Ráadásul a 2016-os filmben szerepelt Nick Cave is, az utópisztikus dráma pedig a Lou Reed-féle Perfect Dayjel indult. A dallal, ami elhangzik Wim Wenders új, majdnem azonos című filmjében, a Tökéletes napokban is.

Egyenes folytatásról viszont azért nem érdemes beszélni, mert míg az Aranjuezi szép napok „csupán” egy minőségi kamaradráma, addig a Tökéletes napoknak ott lesz a helye a rendező legjobbjai között. Wim Wenderstől ennél nagyszerűbb visszatérést álmodni sem mertünk volna. Álmokat emlegettünk? Azokból is akad a Tökéletes napokban, méghozzá olyan szépek, amelyekhez feltehetően a legtöbbünknek rég nem volt szerencsénk.

A Tökéletes napok egy tokiói köztisztasági alkalmazott mindennapjain keresztül mutatja meg, miként lehet egyszerű, sőt, jobbára magányos életet élve is békében élni magunkkal és környezetünkkel. Köztisztasági alkalmazottat mondtunk, pedig nyilván fogalmazhatnánk profánabbul is. Mégis összerezzenünk, amikor a film egy pontján hősünk, Hirayama nővére a közismertebb kifejezést használja. Kevésbé érezzük illőnek a férfihoz, aki munkába indulva Patti Smith-t és The Animals-t hallgat, és kezeslábasába bújva is inkább kötődik a napfényes éghez, mint a suvickolt mocsokhoz. Hirayama (Yakusho Kouji szuggesztív alakításában) mások által lenézett munkát végez, de ezt a film során soha nem igazán érezzük. Pedig a mindennapos szaladásban lévők vagy gyanakodva méregetik őt, vagy épp másnapos ténfergésükben rúgják fel a munkaeszközét. Nem dühöng viszont, nem rontja el a kedvét egész napra – hamarosan már a fürdőben mosolyog, merül orrig a vízbe.

Hirayama derűjét a film után hosszú ideig visszük magunkkal, próbálunk példát venni róla. Elszégyelljük magunkat, hirtelen nevetségesnek érezzük problémáinkat. Ráébredünk, hogy az életnek még mindig lehet örülni az életért önmagáért. Az olyan apró örömökért, mint a hűvös tavaszi szellő, a fürdő kellemesen melengető vize, reggelente egy kávé az automatából, esténként William Faulkner a lámpafény mellett. Vagy Patricia Highsmith, aki a bolti eladó szerint „mindent tud a szorongásról”.

De mennyit tud róla hősünk? Elejtett félmondatokból, fájdalmas tekintetekből sejtjük, nem volt könnyű gyerekkora neki sem. Sőt, azt is, hogy a végig kiegyensúlyozottnak tűnő férfi, aki minden csodabogár után szeretettel fordul, valójában őriz magában haragot. Van, amit ennyi idő elteltével sem tud megbocsátani. Így lesz mindennapi békéje menekülés, boldogsága pedig afeletti öröm, hogy a múlt árnyait sikerült hátrahagyni.

Wim Wenders filmje helyenként rokonságot mutat a Jim Jarmusch-féle Patersonnal. Adam Driver buszsofőrje ugyanakkor lírikus hajlamát versekbe öntötte, míg Hirayama költői figura, akiről sokkal inkább születhetnének versek, minthogy ő maga írja ezeket. Viszont mindketten segítenek kicsit lecsillapodni, és megtanulni az egyszerű dolgok szeretetét. Rádöbbenni, hogy az ég mindvégig felettünk, és ha belefeszülünk is, maximum a magunk dolgát nehezítjük meg. A tragédia persze ott rejtőzik minden sarokban, családi tragédiában, elveszett szerelemben és halálos betegségben. De még ezek tudatában is tehetünk annyit, hogy egy sörrel a kezünkben kiülünk a vízpartra. Ahol aztán játékosra vehetjük a formát: ha az árnyékaink egymásra vetülnek, sötétebbek lesznek? Miért ne próbálnánk ki? A filmvégi autójelenet pedig maga a megtestesült csoda. Kouji néhány szinte észrevétlen hangulatváltással képes összefacsarni a nézői szíveket. 

Ennyire szívderítő filmet rég láttunk a mozikban. Wim Wenders még nyolcvanhoz közel is képes nagyot alkotni.

Tökéletes napok. R.: Wim Wenders. Japán-német filmdráma, 123 perc. Február 1-jétől a mozikban.