Megbukott a montenegrói kormány a pénteki bizalmi szavazáson, miután a podgoricai parlament 81 képviselője közül 43 támogatta a Zdravko Krivokapic vezette kabinet ellen beadott bizalmatlansági indítványt. A kezdeményezést még január közepén indította el a kormánykoalíció részét képező Egyesült Reform Akció (URA), amely azt rótta fel a miniszterelnöknek, hogy az megsértette az ország alkotmányát és törvényeit, ellehetetlenítette a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti együttműködést, amivel politikai válságba sodorta az országot, és ezzel lassította Montenegró európai uniós csatlakozási folyamatát.
A kormánybuktatással azonban most úgy néz ki, hogy abból az ellenzéki Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) és Milo Djukanovic fog igazán profitálni. De hogyan szenvedett hajótörést a montenegrói illiberalizmust legyőző pártok?
Mint ismert, a balkáni miniállam politikai életét harminc éven át a DPS, illetve vezére, Momir Bulatovic, majd Milo Djukanovic határozta meg, akik ugyan papíron baloldaliak voltak, ám legtöbbször kényük-kedvük szerint váltogatták az ideológiájukat a szavazatok megszerzése érdekében. Így lett a Slobodan Milosevichez ízig-vérig hű Bulatovic pártjából az az erő, amely 2006-ban kivívta az ország függetlenségét, és amely a későbbiekben mindent megtett, hogy felkorbácsolja a montenegrói nacionalizmust a szerbek ellen.
A DPS emellett idővel kiterjedt klientúrát épített ki maga köré, amiből később nagy bajok lettek. 2019 elején egy például egy montenegrói oligarcha, Dusko Knezevic – Djukanovic egykori szövetségese – kitálalt és korrupcióval, hivatali visszaéléssel, illetve kétes ügyletek lebonyolításával vádolta meg az elnököt, illetve az általa vezetett DPS-t. A botrány nyomán hatalmas tüntetések kezdődtek az országban, amit az ellenzék akkor képtelen volt meglovagolni: a demonstrálók elfáradtak, a korrupciós ügynek pedig semmiféle büntetőjogi következménye nem lett.
Kevesebb siker koronázta a DPS-nek azt a kezdeményezését, amellyel a Szerb Pravoszláv Egyházat (SPC) akarta megregulázni. A kormánytöbbség elfogadott egy törvényt, mely szerint az egyházaknak igazolniuk kell, milyen ingatlanokkal rendelkeztek 1918 előtt, vagyis addig, amíg Montenegró nem csatlakozott a Jugoszláv Királysághoz. Az SPC viszont ezt úgy értelmezte, hogy az igazolás csak arra kell a hatóságoknak, hogy annak hiányában a kormány elvehesse az ingatlanjait és régi kolostorait. A lépés miatt újabb tüntetések kezdődtek, aminek hullámain tovább erősödött az ellenzék.
Olyannyira, hogy 2020 augusztusában a választásokon az akkori ellenzék egy hajszállal megverte a DPS-t. Az új kormányban Európa- és szerbbarát pártok is helyet kaptak, Krivokapicot az URA-n kívül a Demokratikus Front, A Demokratikus Montenegró, a Szocialista Néppárt, a Demokratikus Szövetség, az Igazi Montenegró, illetve a Munkáspárt is támogatta. A problémák azonban nagyon gyorsan kiütköztek. Az SPC-t sújtó vallásszabadsággal kapcsolatos törvényt ugyan felül sikerült bírálni, azonban a szerb ortodox egyházzal nem sikerült aláírni az alapszerződést. Habár a szerb kormány korábban arra számított, hogy az új kormánnyal végre rendeződhet a viszony Montenegróval, a két ország kapcsolata még tovább romlott.
Csak növelte a feszültséget, hogy az ország igazságügyi minisztere, Vladimir Leposavic egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy Srebrenicában nem történt népirtás. Ezért Krivokapic lemondásra szólította fel a szerb politikust. Majd következett az újabb szakítópróba: a parlament kétharmados többséggel határozatot fogadott el a srebrenicai népirtás elítéléséről, továbbá megtiltotta a népirtás tényének nyilvános tagadását és emléknappá nyilvánította július 11-ét (ezen a napon kezdődött a boszniai muszlimok elleni népirtás 1995-ben). Most már a szerb politikusok egyenesen arról beszélnek, hogy ez a montenegrói kormány szerbellenesebb, mint bármely korábbi másik.
A heterogén kormánykoalíció bukását azonban végül mégis Krivokapic és az URA közti szakítás okozta. Miután Abazovic – Krivokapic korábbi nagy támogatója – felrótta a miniszterelnöknek, hogy a tevékenysége mennyire hátráltatja a kormány működését, már sejteni lehetett, hogy közel a vég. Mikor január közepén Abazovic bejelentette, hogy bizalmatlansági indítványt kezdeményez a miniszterelnök ellen, Krivokapic még megpróbálta leváltani a helyettesét. Ám végül mégis Abazovic győzött, aki most kisebbségi kormány megalakításán fáradozik. A köztársasági elnöknek most 30 nap áll rendelkezésére, hogy új miniszterelnök-jelöltet bízzon meg a kormányalakítással. Amennyiben nem sikerül senkinek sem kormányt alakítania, előre hozott választást kell tartani az Adria-parti országban.
De miért nem tudták fenntartani a DPS-t nagy nehezen legyőző pártok mégis az egységet? Szakértők szerint a fő problémát nem is igazán a résztvevő politikai erők heterogenitása okozta, sokkal inkább az, hogy nem rögzítették pontosan a koalíciós szerződésben a feltételeket. Így aztán a koalíció lényegében csak sodródott az árral, a résztvevő pártoknak nem sikerült érvényesíteniük az akaratukat, majd végül szertefoszlott a bizalom, ami kezdetben még megvolt. A mostani események ezért arra tanítják a közös ellenféllel szemben összefogó pártokat, hogy sokkal nagyobb figyelmet szenteljenek a koalíciós szerződésre.
Ez a tanulság most nagyon sokba kerülhet a DPS ellenzékének. Ha Abazovicnak most nem sikerül kormányt alakítania – márpedig a Demokratikus Front biztosan nem támogatná a kormányt – könnyen előfordulhat, hogy a választásokon visszatér a régi, közös ellenség, amellyel szemben a koalíció valaha megszerveződött.
