Új technikával kezdett kutatásba egy német történészi kutatócsoport, amelynek célja az 1989/90-es évi rendszerváltás során megkárosított Stasi-anyagok helyreállítása.
Több mint harminc évvel a berlini fal leomlása és a két német állam egyesülése után, kutatók egy csoportja újszerű eljárással próbálja meg helyreállítani a német kommunista párt irányítása alatt álló állambiztonság összetépett nyilvántartásait és jelentéseit. A rendszerváltáskor ugyanis a tikosszolgálati tisztek pépesítették és zsákokba tömték azokat a megfigyelési nyilvántartásokat, amelyeket négy évtizeden keresztül gyűjtöttek az NDK-s állampolgárokról.
A New York Times cikke szerint az önkéntesekkel kiegészülő csoport tagjai, magukat ”kirakóknak” nevezik, s kézzel és laboratóriumi eszközökkel illesztik össze a dokumentumokat szín és kézírások alapján, mielőtt visszaküldenék azokat az archívumba. Az iratok a Stasi Iratok Gyűjteményéből (Stasi Records Agency-től) kerültek át 1991-ben a Német Szövetségi Levéltárba, ahol mindezidáig megtekinthetők voltak.
Az eljárás során elsőként IM jelzést keresnek, azaz németül „Inoffizieller Mitarbeiter” rövidítést, amely nem hivatalos ügynököt jelent. Ezen darabokat később összevetik a kézírásokkal, aláírásokkal, hogy beazonosíthatóvá váljon a jelentést készítő személy. Ugyanakkor, ha ez nem sikerül, akkor egy „ePuzzler” nevű programot használnak, amely, ha nem túlságosan károsodott az irat, virtuálisan képes rekonstruálni azt. Ez óriási előnyt jelent a kutatóknak, egyben korszerűvé is teszi az eljárást, amely nem szokványos helyen zajlik.
A kutatócsoportok ugyanis nyolc különböző helyszínen dolgoznak, amelyek közül az egyik a Stasi egykori központja, illetve a titkosrendőrség rettegett vezetőjének Erich Mielkenek a régi irodája. Itt Hovelstadt szerint nemcsak azért különleges dolgozni, mert még ma is számos régi tárgyat találnak - táskákat, telefonkönyveket, vagy marxista, lenninista olvasmányokat -, hanem szimbolikus jelentéssel is bír. ‒ Olyan helyen járunk utána az elnyomásnak, ahol az egykoron megszületett ‒ mondta a kutató, akit a hagyományos kelet-német épületek, azok szürkés-barnás falaival gyakran emlékezetnek a kommunista múltra és a Stasi rémtetteire. Ahogyan fogalmazott: „mindig eszünkbe jut kiknek a nyomaiban is járunk.”
A kutatás során azonban nemcsak iratokat, hanem a már említett táskákban, olykor továbbképzési anyagokat és hasznos praktikákat is tartalmazó leírásokat találnak, amelyek egyaránt vonatkoznak a telefonok szakszerű lehallgatására, valamint a fegyverek megfelelő tisztására.
Noha 1992-től az akták többsége nyilvánossá vált, sokan így sem tudnak semmit az őket ért megfigyelésekről, ezért igyekeznek minél több iratot helyreállítani. Ugyanakkor az akták kikérése olykor dilemmát okoz az érintetteknek.
A folyamat ugyanis gyakran már az ügyfélszolgálaton megakad, mivel az igénylők, akik többnyire az egykori megfigyeltek gyermekei és unokái, hezitálnak az aktákban rejlő információkat illetően.
Kell ezt nekem tudnom? - teszik fel többen a kérdést Siad Akkamnak, a levéltár alkalmazottjának, aki a New York Times megkeresésére elmondta, a leszármazottak főképp idős szüleik, nagyszüleik reakciójától tartanak a döntés meghozatala előtt. A megfigyeltek ugyanis vagy nem tudtak egyáltalán a saját megfigyelésükről, vagy nem beszélnek róla, így gyermekeik sokszor bizonytalanok, hogy mi lenne számukra az ideális megoldás: több év távlatából szembesíteni őket a múlttal, vagy elhallgatni előlük az aktákban leírtakat.
A kutatócsoport emiatt előzetesen kijelentette, hogy mihelyst beazonosítanak valakit, nem publikálják az aktában leírtakat, hanem először lehetővé teszik a megtekintését az érintetteknek. Ez újszerűnek számít Németországban, ott ugyanis az újságírók és kutatók is hozzáférhetnek az anyagokhoz, akik aztán publikálhatják azokat. Ez azonban a téma kibeszéletlensége miatt gyakran vezetett az elmúlt harminc évben botrányokhoz, karrierek, házasságok tönkremeneteléhez. Az 1991-ben nyilvánossá tett dokumentumokat éppen ezért a Welt am Sonntag nevű lap „horror aktáknak” nevezte el, s a lap hasábjain jelent meg az ország egyik legemlékezetesebb esete is 2013-ban.
A kirobbant botrány főszereplője Luitz Riemann, egykori NDK-beli színész volt, akinek lánya, Petra az újságokból értesült apja ügynökmúltjáról. Noha lánya szerint egyfajta James Bond figuraként tekintett saját magára, Luitz több család életét keseríthette meg jelentéseivel, amelyekhez információkat a családi-baráti vacsorákon szerzett és továbbított a Stasinak. Ezt a színész saját kommunista meggyőződésével indokolta, amely miatt az esetből könyvet író lánya megszakította a kapcsolatot a szüleivel.
Ez egy tipikus kelet-német sors ‒ véli Timothy Garton Ash, brit újságíró, akit szintén megfigyeltek a nyolcavas években és aki „Akták (The Files)” néven írta meg találkozását egykori besúgójával. Ő mint önkéntes segíti a kutatást, amely bár szerinte rendkívüli, mégis újabb megosztottság lehet miatta a két német terület között. A most beazonosított akták jelentős része ugyanis a kelet-német megfigyelésekre vonatkozik, nem a nyugatiakra, ahol szintén végzett operatív tevékenységet a Stasi. Ezen iratok azonban már teljesen megsemmisültek, s így soha nem derül fény a ma már Nyugat-Németországban élő ügynökök ténykedésiére.
Jelenleg húsz dokumentumot tudnak helyreállítani egy év alatt, a projekt több évig is eltarthat, amely miatt egyes akták sosem kerülnek elő. Többen egyébként miután kitöltötték a megtekintéshez tartozó űrlapot, nem jönnek vissza megnézni az aktákat, ám Hovestädt szerint ez nem baj, mivel az állampolgároknak nemcsak ahhoz van joguk., hogy megtudják kik árulták el őket, hanem ahhoz is, hogy ne akarjanak tudni róla.
