Ha a nyilasok visszaemlékezéseit olvassuk és hallgatjuk: mintha csak vétlen áldozatok lettek volna, akik a zsidókat is legfeljebb dolgoztatni kívánták. Szirmai Rezső kötete, a Fasiszta lelkek páratlan kordokumentum, rendkívüli olvasmány. Közvetlenül a világháború után készültek a benne olvasható interjúk olyanokkal, mint Szálasi Ferenc, Kun András, Endre László vagy Baky László. A legmélyebbre talán a Szálasi-interjú megy, míg a kivégzése előtt néhány órával megszólaltatott Kun páter elsősorban rendíthetetlen tagadásával, önhittségével tűnik ki a megszólalók közül.
A héten futó Verzió Filmfesztiválon látható Mindhalálig is személyisége látszólagos rendkívüli ellentmondásosságát emeli ki. A decens külső állatias elvadultsággal párosult: oldalán rózsafüzér és pisztolytáska, karján nyilas karszalag. A harmincas, jóképű férfi egy másik életben nők kedvence is lehetett volna. A sajátjában pedig Angelo Rotta pápai nuncius embermentő segítője, ha épp komolyan veszi hivatását, vallása alaptételeit. Kun András más utat választott. Baránszky Tibornak ellenben könnyű lett volna elsősorban saját boldogulásával törődnie. Kassai teológusi tanulmányait volt kénytelen félbeszakítani, amikor Budapestre indult. Alig érkezett meg, már szembesült vele, hogy zsidó szomszédai nagy veszélyben vannak. A rendszer ellenben egy ideig lehetővé tette, hogy semleges állam menlevelével túlélhessen, akire máskülönben a szinte biztos halál várt volna. A sort kivárni viszont lehetetlen küldetésnek tűnt. A Mindhaláligból kiderül, hogy Baránszky nem volt szívbajos: a vatikáni nagykövetségre simán csak besétált reverendájában, hogy végül Angelo Rotta érdeklődjön nála, hogy is került oda. Bátorsága kifizetődőnek bizonyult: meg is kapták még aznap a papírokat a szomszédék, Szekeres Hedvig és családja.
A nunciusnak megtetszett vakmerősége, és a segítségét kérte. Onnantól Baránszky hasonló küldetések során mentette a zsidókat, menlevelekhez juttatva őket még akkor is, amikor az a leglehetetlenebbnek tűnt. Szálasiéknak kellett a semleges államok elismerése, így többé-kevésbé eltűrték a munkájukat, a csillagos házak létezését. A nyilas kormány menekülésével következett aztán a legsúlyosabb időszak: a fővárosban maradt, és a szadista indulatoknak utat engedő nyilasok – különösen a XII. kerületben – az addigiaknál is súlyosabb vérontásba kezdtek, ráadásul mindezt kórházakban, idősotthonokban. Vagy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk – idézi a dokumentumfilmben Ungváry Krisztián is a nyilas jelmondatot. Sokakat máig foglalkoztat a kérdés, miként jutottak el oda átlagemberek, hogy a legbestiálisabb gyilkosságokra is természetes dologként tekintettek. A film egyik magyarázata szerint Kun páter brutális kegyetlenségét felmentésként értelmezték társai. Úgy gondolták: ha egy pap is így bánik a ellenségként tételezett emberekkel, akkor nekik sem kell visszafogniuk magukat. A Fasiszta lelkekből is ez derül ki: a minorita szerzetes – talán maga előtt is – tagadta a bestiális bűnöket, és úgy beszélt a dolgokról, mintha csak néhány pofont osztott volna ki. Vallotta viszont, hogy ő a keresztény hitelvek szerint él, és csupán „elragadta a szenvedélyek vihara” abban a néhány hónapban. Árulkodó viszont hallgatása, amikor Szirmai rákérdez, mit szólt volna az anyja, ha értesül brutális tetteiről. Cinizmusára pedig a legjobb példa, amit a filmben is idéznek az interjúból: „mielőtt meghalok, meggyónok. Ha meggyónok, feloldozást kapok. Ha feloldozást kapok, rendben les a szénám, mire a Mi Urunk elé kerülök.”
Kun páter, ahogy a filmből és a beszélgetésből is kiderül, szorgalmas, jó képességű, több sportban is kiváló fiatalember volt, akit elsősorban az ideológia ragadott magával. Még pontosabban a mindenféle emberi gyengeségek, köztük a hiúság és becsvágy, az empátiahiány és a szellemi túlmozgásosság, a jó és rossz közti különbségtételre való képtelenség. És az annak való behódolás, amit maga így fogalmaz meg: „ilyen perverzitás [ami a szadista indulatok kielégülésére irányul], szunnyadó állapotban, minden lélekben rejtőzik.” (Hasonló megállapításra jutott Zoltán Gábor is az olyan könyveiben, mint a Orgia és a Szomszéd.)
Kun ellenpontja a fentiek tekintetében Baránszky, aki viszont nem fél trükközni sem, ha arról van szó, hogy azt az embermentésért, jó ügy érdekében kell tennie. A film legérdekesebb része, amelyben kiderül: Angelo Rotta egy ponton tájékoztatta őt, hogy mégsem adhatnak ki annyi menlevelet, és neki kellene kiválasztania, kik ne jussanak hozzá. Baránszky viszont arra jut: bűnözők által hozott szabályokat márpedig nem fog betartani. Állhatatossága kell hozzá, hogy még sok ezer embert valóban meg is tudjanak menteni.
Mózes Gergely filmjében lájuk a már kilencvenhat éves férfit, aki – miután a kommunisták sem hagyták békén – végül az Egyesült Államokba emigrált, ott is élte le az életét. Félt-e valamikor is? Azt mondja: nem volt rá ideje. Tette, amit érzése szerint tennie kellett, sokszor blöffölve, az életével játszva. Találkozott még Kun Andrással is, aki végül a nuncius személyes közbenjárására engedte el a 12. kerületi nyilasházból. Pedig a minorita szerzetes általában nem ismert kegyelmet: megesett, hogy egy zászlós parancsnokot nők és gyerekek színe előtt, öt revolverlövéssel lőtt le, majd almát osztott azzal, hogy „a pap bácsi nemcsak ölni tud, de adni is.” Baránszky ezzel szemben több mint háromezer zsidó megmentését szervezte meg, hogy az utókor mégse legyen hálásabb: 1948-ban államellenes szervezkedéssel vádolták meg, börtönbe zárták. Az Egyesült Államokban szinte elfeledve élt, és Szekeres Hedvig közbenjárása kellett, hogy a Yad Vashem felfedezze, és elismerje rendkívüli tevékenységét.
Nem forradalmi film a Mindhalálig, de a története mindenképp olyan, amellyel érdemes megismerkedni, Baránszky élete példaként szolgálhat mindannyiunk számára. A film hagyományos dokumentumfilmes eszközökkel él, így sok történészi interjút kapunk, többek közt Ungváryval, Szakály Sándorral, Csonka Laurával. Másrészt a film kuriózumát az animált jelenetek adják, bár ezek sem váltják meg annyira a világot, inkább csak változatossá teszik a produkciót. Annak különösen örülhetünk, hogy a film még épp jókor készült el, így láthatunk felvételeket az idős Baránszkyról. Azt viszont sajnálhatjuk – valószínűleg nem lett volna rá lehetőség –, hogy nem kapunk hosszabb interjút az idős férfivel. Izgalmas lett volna pedig egy ilyen beszélgetés, önmagában is elvitte volna talán a hátán a filmet. De így is örülhetünk, hogy ez a film elkészülhetett, és hogy Baránszky végül megélhette, hogy a magyar állam is elismeri áldozatos életét, rendkívüli hősiességét.
A Verzió Filmfesztivál további filmjeiről itt tájékozódhatnak. Idén november 22-től 29-ig lehet látni magyar és külföldi dokumenumfilmeket a Corvinban, a Toldiban és a CEU Nyitott Galériájában.
