Szász Attila és Köbli Norbert a tévéfilmes sikerek után a filmszínházak felé vette az irányt. A márciusban a mozikban debütáló Apró mesék ismét történelmi film, ezúttal Szabó Kimmel Tamással és Kerekes Vicával a főszerepben. A színésznőt interjúnkban kérdeztük a II. világháború után játszódó romantikus drámáról, cseh és szlovák sikereiről, a metoo-ról és a felvidéki magyarok helyzetéről is.
– Kerekes Vica nevét még kevesen ismerik, mert egyelőre csak a sajátos humorú Bakkermannban láthattuk – olvastuk egy önnel készült 2008-as interjú felvezetőjében. Azóta elérte, amit akkoriban szeretett volna?
– Sosem gondolkodom előre, ez a szép ebben az egészben. Most sincs bennem olyasmi, hogy mit akarok még elérni az életben. Mindig jönnek a dolguk a maguk rendje és módja szerint. Arra szoktam reagálni, ami az adott pillanatban történik. Ha jön mondjuk egy felkérés, igent mondjak vagy nemet.
– Olyan elképzelése sem volt, hogy idővel szeretne több magyar filmben szerepelni, mint szlovák vagy cseh produkcióban?
– Azt az egyet éreztem, hogy csodálatos lenne, ha nem szűkülnék le egy nyelvterületre, vagy akár három országra. Nem Hollywoodra vágyom persze, de Európa számomra nagyszerű érvényesülési terep. Meg akarom magam minél több helyen mérettetni, akár német, angol produkciókban is. De kár tagadni, olyankor egy kicsit megijedek, amikor egy országban elkezd túl jól menni a szekér. Rögtön el is kezdek kacsintgatni másfelé. Nem akarom sehova lekorlátozni magam.
– Ismerjük a Menzel-filmeket, de a kortárs cseh vagy szlovák produkciókról már nagyon keveset tudunk itt Magyarországon. Mi jellemző rájuk?
– Valóban kevéssé forgalmaznak itt cseh filmeket, és ez fordított esetben is igaz sajnos. Arról beszélünk, hogy végre megnyíltak a határok, de közben a szomszédainkat sem igen ismerjük. Érdekes, hogy mikor sokkal jobban elhatároltak voltak egymástól az országok itt Közép-Európában, jóval több kíváncsisággal fordultunk más nemzetek filmjei felé. De lehet, hogy épp ezért, mert akkor még kuriózumszámba mentek. Jirí Vejdelek például páratlan a maga nemében, ha komédiáról van szó. Vele a 2011-es Férfireményen dolgoztam együtt.
A szlovák közönség is inkább a vígjátékokat szereti, illetve a mesefilmeket, amik nálunk Magyarországon sajnos alig készülnek. Ott az animációs vagy ifjúsági filmeknek milliós nézettségük van. De nagy támogatást adnak történelmi, illetve ahogy nevezik, korabeli filmekre. Azért sem vagyok annyira kiéhezve ezekre a tematikus filmekre, mert sok hasonlóban szerepeltem már.
– Mit lehet tudni ezekről a mesefilmekről?
– Az egyik az Esőtündér (Destová víla), a másik az Isten angyala 2. (Andel Páne 2.), ami kicsit vallásos jellegű, találni benne bibliai elemeket. De még az is imádja a filmet, aki nem hitgyakorló. Kosztümös, élőszereplős film mindkettő – csak épp mesefigurákat keltünk életre.
– Nem mozognak a felvidéki filmesek még mindig nehezített pályán?
– Én soha nem éreztem ennek a hátrányát. Ellentétben sokakkal, akik csak sírni szoktak a kisebbségi léttel kapcsolatban, én ennek inkább a pozitívumait tapasztalom. Szerencsére azt nem kellett átélnünk, mint nagyszüleinknek, hogy a határok átvonultak felettük. Beleszületni három nyelvbe pedig maga volt a csoda. Szlovákiában a művészetek terén sosem éreztem, hogy hátrányban lennék bármilyen szempontból. A főiskolán is úgy bántak velünk, mint a hímestojással.
– Szlovákiai magyarként általában sem tapasztalt atrocitásokat?
– Nem volt ilyenben részem. Persze, előfordulhatnak hasonlók, de bűnelkövetők mindenhol vannak. A kisebbségiek helyzete sokat változott Szlovákiában pozitív irányba. Persze sok a tennivaló még, például kezdhetnék pontosabban, helyesebben tanítani a történelmet. De fejlődés itt is van, nemrég például már egy történelemmel foglalkozó szlovák kurátorlány is tudatára ébredt annak, hogy a történelmet az országban nem a legmegfelelőbben oktatják.
– Ha a pozsonyi múzeum kurátoráról, Zuzana Falathováról (Falath Zsuzsannáról) van szó, őt azért a magyar kormánysajtó épp arra használja például, hogy a szlovákiai elnyomásról beszéljen, nem?
– Nyilván mindig lesznek, akik a saját céljaik elérésére próbálnak felhasználni másokat. De én pozitívnak tartom ennek a lánynak a kiállását, és ő önmaga kezdett erről beszélni. Tényleg nagyon sok teendőnk van még ezen a téren, mert a történelmet sok helyen nagyon ferdítve oktatták. De nem tenném tűzbe a kezem azért, hogy a magyaroknál ez másként zajlott. A történelemmel kapcsolatban mindig szkeptikus vagyok. A fiatalokat ezért is legfőképp a kritikus gondolkodásra tanítanám meg.
– Mit tanítottak konkrétan önnek ferdítve?
– Szerencsére én nem tapasztaltam ilyet. Ami nekem nagyon jó volt, hogy eleve magyar iskolába jártam Szlovákiában. Amikor megjelentek ezek a kezdeményezések, hogy legyen minden szlovák, akkor pedig válaszul jelentkeztem a szlovák főiskolára. Dacból is, hogy megmutassam: magyar anyanyelvűként is tudok érvényesülni, és ugyanolyan érvényes tagja vagyok a társadalomnak, ha magyar iskolába jártam is.
– Azért sajnos akadnak így is példák atrocitásokra, vegyük csak a Malina Hedvig elleni támadást, és az aztán évekig elhúzódó ügyet, a nő meghurcolását.
– Igen, sajnos ilyenek is vannak. De a fiatal újságíró, Jan Kuciak meggyilkolása sem a társadalom erejét mutatta. Az legalábbis, hogy ez megtörténhetett, és hiába mondott le a belügyminiszter, továbbra sem zárult le megnyugtatóan az ügy.
Egy üzletembert vádolnak a Kuciak-gyilkosság megrendelésével | Magyar Hang
Egy hírhedt szlovák üzletembert vádolnak a Jan Kuciak-gyilkosság megrendelésével - írta meg a The Guardian. Egy csütörtök délutáni sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a gyanú szerint Marián K. rendelte meg a merényletet az oknyomozó újságíró, illetve annak barátnője, Martina Kušnírová ellen. A Guardian szerint bár a teljes nevet nem hozták nyilvánosságra, de feltehetőleg Marián Kočnerről van szó.
– Az Isteni műszak volt az egyik első magyar film az új évtizedben, amiben szerepet kapott. Ugyanakkor elég kevés hasonló fekete komédia készül nálunk. Mi lehet ennek az oka?
– Valóban beválogattak, de a kész filmben sajnos már nem voltam látható. Thuróczy Szabolccsal volt egy jelenetünk az elején, és az egészet kihúzták. Pedig Szabolccsal az volt az első nagy egymásra találásunk, és erre senki nem láthatta. Azért szerencsére kaptam még esélyeket, hogy megmutassam magam. És hogy miért nincs annyi fekete komédia? Változnak az emberek, változnak a filmesek. Régen a groteszk valóban erősebb volt, de történt egy generációváltás, a mostani alkotók pedig már másként szeretnének hozzánk szólni. Nincs ezzel baj szerintem.
– És ön mennyiben mutatkozik meg másként azzal, hogy ezúttal drámai szerepben láthatjuk? Eddig szinte csak vígjátékokról beszéltünk.
– Érdekes, pedig nem vagyok annyira vígjátéki alkat, épp hogy inkább a drámaiság jellemző rám. Magyarországon volt az 1 című film, illetve a Tranzitidő, hogy az olyan szlovák, cseh és történelmi drámákat ne is említsük, mint a Milada, a Fedőneve Holec, esetleg az Akkor a Paradicsomban (Tenkrat v raji). De ilyen lesz Jonathan Jakubowicz történelmi filmje, a még be nem mutatott Resistance szintén.
– Korábban az Apró mesékhez hasonló feszült történelmi thriller is ritkaságszámba ment nálunk. Aztán jött a Szász Attila-Köbli Norbert páros, és sorra készültek a hasonló munkák A berni követtől a Félvilágon át az Örök télig. Ezeket látta? Milyennek találta őket?
– Láttam, persze. Csodálatos filmek voltak, nagyon szerettem is volna már Szász Attilával és kreatív csapatával dolgozni. Amikor hallottam, hogy készül az első mozifilmjük, ott motoszkált bennem a vágy, hogy bárcsak meghívást kapnék a castingokra.
– Újdonság, hogy itt a történelmi szál fokozatosan a háttérbe szorul, míg a végére elsősorban már egy szerelmi drámát követhetünk.
– A stílusok váltogatása szándékos volt Attila részéről. Nem is titkolta, hogy ezúttal nem megint egy olyan fajsúlyos műfaji filmet akart létrehozni, mint amilyen az Örök tél volt. De a Félvilágot sem érdemes keresni az Apró mesékben. Jó, hogy a rendező mert egy kicsit elrugaszkodni attól, ami volt, nem a jól bejáratott receptet hasznosította újra. Hiszen az Apró mesékkel a korábbinál is szélesebb rétegekhez szerettünk volna jutni.
– Judit karakterét mennyire volt nehéz felépíteni? Nemcsak ön játszik, de karaktere is, aki elsőre bizalmatlan az erdőbe érkező Hankó Balázzsal (Szabó Kimmel Tamás) szemben.
– Annyira azért nem izgultam. Az fontos volt számomra, hogy a váltásokat erőszakmentesen tudjam megoldani, és ne forduljon ki magából a karakterem. Általában jellemző rám, hogy kevesebbet próbálok játszani és mutatni. A sejtetésben jobban hiszek. És valóban, az egész korszakra nagyon jellemző volt a bizalmatlanság, az emberek pedig már nem tudták, kinek hihetnek és kinek nem. Ezt igyekeztünk megmutatni a három karakter, Judit, a férje és Balázs viszonyában.
– Fontos kérdés a filmben, hogy a rólunk kialakult kép mennyiben alakítja a személyiségünket. Megváltozhatunk-e attól, ha az emberek jobbnak látnak minket, mint amilyenek valójában vagyunk?
– A válasz erre szerintem, hogy a változás igenis lehetséges. Létezik olyan, hogy máshogyan szólnak hozzánk, másként látnak minket, és az minket is befolyásol. Akad erre példa a filmben, miközben felmerül a kérdés: ki ítélkezhet, kinek nincs joga hozzá? Ha a hazugságunk megnyugvást hoz mások számára, attól még nem puszta hazugság marad? Az emberek sokszor önmagukat is ámítják, itt kezdődik az egész. Mi is gyakran gondoljuk, hogy jobban járunk, ha az igazságot nem tudjuk.
– Miközben azt is hangoztatjuk, hogy az őszinteség mindennél fontosabb számunkra. Pedig ahogy félünk is a valóságtól, úgy hitegetni is szeretünk másokat, ha az kényelmesebbnek tűnik.
– Az illúziók megnyugtatóak tudnak lenni, igen. Hányszor előfordult már, hogy volt egy példaképed, festő vagy akár zenész, és már inkább meg sem akartad ismerni őt, mert féltél, hogy valami összetörik. Az addig gondosan ápolgatott kép hirtelen semmivé foszlik.
– A metoo-ügyek kirobbanása után ez különösen aktuális lehet, nem? Volt, aki például Kevin Spaceyről nem akarta elhinni, hogy képes lehet mindarra, amivel vádolják.
– Miközben Kevin Spacey valószínűleg ugyanaz, mint volt, csak mi idealizáltuk őt eddig. Szeretünk mindenféle szép dolgot belelátni másokba. Velem is megtörtént, hogy valaki a szerepeimen keresztül tekintett rám. Aztán megdöbbent, hogy a vörös szőnyegen nem veszek fel egy tűzpiros ruhát, ami a hasamig ki van vágva. Nekem ez persze jó, mert ha valaki ezt várja, akkor hiteles voltam a szerepben. Csak a másik lesz összezavarodva, amikor meglát, hogy tulajdonképpen ki is vagyok valójában.
Zaklatással vádolták Kevin Spacey-t, mire bejelentette: ezentúl meleg lesz | Magyar Nemzet
Egészen furcsa módon kért bocsánatot a kétszeres Oscar-díjas Kevin Spacey, miután egy másik színész, Anthony Rapp egy interjúban azzal vádolta meg, hogy több mint harminc éve, 1986-ban - amikor Rapp alig volt több mint tizennégy éves - egy házibuli után szexuálisan zaklatta: az ittas Specey felkapta őt, és az ágyába vitte, miután már mindenki más távozott ...
– Ezeknek a zaklatási ügyeknek a felszínre kerülése egyébként hozhat tisztulást a filmiparban?
– Jó lenne, ha az elkövetők most kicsit hátrébb lépnének, és mindenki leszűrné a tanulságokat. Az élet pedig közben megy tovább. Én szerencsére nem tudok hasonló történetről beszámolni, velem sosem fordult elő hasonló.
– A filmes szakmán kívül sem? Egy-egy kósza utcai fütyülés azért biztos volt már.
– Azt nem bánom, annak örülök. Manapság a férfiak már szinte nem is mernek udvarolni a nőknek, mert mindenre azt mondják, hogy molesztálás. Amikor én tizenévesen végigvonultam Fülek utcáin, szinte vártam is, hogy fütyüljenek. Ma már annyi minden változik, a cseh férfiak meg sem merik kérdezni, hogy vihetik-e a nő táskáját. Épp azért, mert nem kapnak elegendő biztatást, támogatást a nőktől.
– Azért az utcai fütyülés nem egy kulturálatlanabb megnyilvánulás? Felteszem, ön például nem csinálna ilyet.
– Dehogynem, csináltam is. Engem nem zavar, valakinek ez a kifejezési eszköze. Azt is kell nézni, hogy ki honnan jött. Attól még nem biztos, hogy rossz ember.
– Beszélt már arról, hogy inkább erdőlakóként tekint magára. Az Apró mesék is meghozta a kedvet hozzá?
– Csak megerősített benne, de ez egyébként rég megvan már ez nálam. Kisvárosban nevelkedtem, a Magas-Tátrában volt nyaralónk, ahova gyerekkoromtól járok. Ahogy öregszem, a várost egyre kevésbé veszem igénybe. Eljárok edzeni és forgatni, de amúgy elvagyok a kis világomban. Nem éjszakázok, nem járok klubokba, nem sétálgatok csak úgy az utcákon.
– Ez valamiféle emberekkel szembeni idegenségérzetből fakad?
– Állandóan emberek vesznek körül, a közös alkotás után jönnek a megjelenések, és állandóan magamról kell beszélnem. Ilyenkor sokszor már azt érzem, hogy egyre jobban unom magam. Kívülről figyelem a helyzeteket, ezt az interjút is, ami egy érdekes tudatállapotot jelent. Ilyenkor jutok arra, hogy csak a természet hozhatja vissza az életerőt. Lehet, hogy igazad van, és sok lesz már számomra az emberekből. A koncerteket sem szerettem soha, nem jártam diszkóba sem, magányos farkas voltam.
– Hova járt akkor?
– Kirándulni esetleg. De egyébként haza, ahol magamban bütyköltem különféle dolgokat. Ha pedig valami rossz dolog történt, felpattantam a biciklimre, kitekertem a házunktól pár kilométerre lévő erdőre, mezőre, ott pedig kikiabáltam magamból mindent. Ez a fajta egyedüllét mindig jót tett nekem.
