Azt, hogy Kossuth-díj, háromszor fogom leírni – előlegezte meg Kukorelly Endre tavalyi, az Élet és Irodalomban megjelent írásában. A cím pedig mindösszesen annyi volt: 89. A kilencvenéves korában, szerda hajnalban elhunyt András Sándort köszöntötte vele, sérelmezve egyúttal, hogy a jeles szerzőtárs nem kapta meg a legfontosabbnak tartott magyar díjat. András azóta betöltötte a kilencvenet – és Kossuth-díj nélkül is halt meg. Hihetünk viszont Kukorellynek, valóban kijárt volna neki, ahogy persze egy sor más idősebb, de fiatalabb alkotónak egyaránt.
Az 1934-es születésű András Sándor költő-esszéista neve szélesebb körökben kevésbé ismert, és élhetünk sajnos a gyanúperrel: ezen egy-két állami díj sem változtatott volna. A hitet viszont mindenképpen erősítené, hogy Magyarországon becsülik a jelentős életművet maguk mögött tudó alkotókat. Hasonlóval bírt az emigráns magyar szerző, András Sándor, akire Kukorelly úgy emlékezett:
„A rendszerváltáskor otthagyta az Ígérgetések Földjét, és egy kis magyar faluban, Nemesvitán vett házat, gondolván, hogy stb. Majd minden jó lesz. Jobb lesz. Szerintem jobb is lett, szerinte nem, ezen például szoktunk egymással üvöltözni. Amikor filozófiáról, művészetelméletről stb. beszélgetünk, akkor nem. Ha amerikai vagy német költők fordításait kritizálja, végképp nem. Akkor hallgatok. (...) Hét verseskötetét zömmel a Kalligram adta ki, ahogy novelláit és etnokrimijét, a Gyilkosság Alaszkában avagy Sherlock Holmes a tlingitek földjént is. Kortárs képzőművészekről (Klimó, Jovánovics, Megyik) kötetnyi tanulmányok, elképesztően széles körű tájékozódás/tájékozottság angol, német és francia nyelven, Heinéről írt monográfiát angolul, Ferdinand Solgerről németül, Malevicsről magyarul. Kilenc esszékötet, irodalom, nyelvfilozófia, művészetelmélet, az irodalmi erotikáról és az avantgárdról, Derridáról és Petőfiről, Konrádról és Garacziról, Kosztolányiról és Az ember tragédiájáról, André Bretonról és Kemenczky Juditról, Petriről és Ambrus Lajosról. Heidegger és a szent című műve a legjobb magyar Heidegger-könyv Vajda Mihály szerint.”
András Sándor részt vett az 1956-os forradalomban, majd annak bukása után ment külföldre. Tanult Oxfordban, Münchenben és a University of Southern Californián is, majd Berkeleyben, később Washingtonban oktatott magyar nyelvet és irodalmat. Amerikai költő társaival, Kemenes Géfin Lászlóval, Bakucz Józseffel, Vitéz Györggyel és Baránszky Lászlóval közösen megalapították az Arkánum periodikát. Az Új Látóhatárban, a Magyar Műhelyben és az Irodalmi Újságban közölte írásait, majd később megjelent a legtöbb fontos magyarországi irodalmi lapban is. A rendszerváltáskor költözött haza, Nemesvitán telepedett le. Kukorelly olyan nyugati emigráns írókkal, irodalmárokkal említette egy lapon, mint Határ Győző, Albert Pál (Sipos Gyula) vagy Szentjóby Tamás.
Kukorelly felemlegette azt is, hogy András tanulmányt jegyzett barátjáról, A tardi helyzetről ismert Szabó Zoltánról is, de szerinte a Holmi nem, csak a Kortárs hozta le. Radnóti Sándor helyesbített egy héttel később, szintén az ÉS hasábjain: lehozta. „Aki ismeri a folyóiratot, tudja, hogy a szerzőnek és tárgyának milyen kiemelt megbecsülése volt az értekező prózában ez a háromrészes publikáció. (…) András Sándort én is nagyra becsülöm – egyetértünk. Megtisztelő, hogy Kukorelly megemlíti nevemet azok között, akik tehetnének valamit valóban méltánytalan visszhangtalansága ellen. De ez nem így működik a szívességi kritikák általam sohasem gyakorolt műfaján kívül. Ma nemigen képzelhető el irodalomtörténeti teljességre törekvő műbíráló” – írta válaszában az irodalomtörténész-esztéta.
A szerzőtől Széky János újságíró-műfordító úgy búcsúzott: „Ész, tudás, szellemesség, nyelvi invenció, kísérletező kedv, derű, józanság, türelem, maximális nyugatosság és szilárd patriotizmus, baráti jóindulat. Életem egyik nagy szerencséje, hogy ismerhettem András Sándort.” „Nagytudású, remek költő és esszéíró volt” – ezzel pedig Mészáros Sándor emlékezett András Sándorra. Kiadójánál, a Kalligramnál jelent meg a szerző több kötete is. A 2004-es Lutheránus zen – Halál és meghalást kiemelte Kukorelly is, Földényi F. László pedig azt írta róla annak idején az Élet és Irodalomban: „A halált vizsgálja végig, olyan tág összefüggésbe állítva, amikor a halál már nem ellentéte az életnek. Ha ugyanis a kettőt elkülönítik, az András Sándor szerint rossz és káros, mert elvonatkoztatnak az Egésztől. Az elvonatkoztatás pedig ördögi. Mi vonzza András Sándort a lutheranizmusban. Az, hogy ördögtelenítette a világot. S a Zenben? Az, hogy az Egészet tartja szem előtt. A szerző körültekintéssel boncolja a legapróbb részletkérdéseket is, de soha nem veszíti szem elől az Egészet, ami könyve igazi témája.”
András Sándor 1999-ben kapta meg a József Attila-díjat, 2007-ben a Füst Milán-díjat, 2019-ben pedig A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.
