Erőszak, szexuális zaklatások, nemi erőszakok, csoportos fosztogatások és gyújtogatások – Garret Price dokumentumfilmjében megelevenedik minden idők egyik legbrutálisabb zenei tömegrendezvénye.
Ha létezne olyan oktatóvideó, amiben azt kellene bemutatni, mit nem szabad elkövetniük a fesztiválszervezőknek, különben összeomlik – és rosszabb esetben tombolásba, értelmetlen pusztíthatnékba torkollik – az általuk megszervezni kívánt rendezvény, nos, akkor ajánljuk figyelmükben a Woodstock ’99 elnevezésű eseményt. Több mint 20 év telt el, de ma is gyomorforgató visszanézni azokat a képsorokat, amelyek már akkor is sokkoltak elég sok zenét, fesztivált szeretőt: erőszak, szexuális zaklatások, nemi erőszakok, csoportos fosztogatások és gyújtogatások.
Mielőtt elmerülnénk a megemészthetetlenbe, érdemes pár szót szólni, hogy jutott el egy rendezvény a háborúellenes, örömzenétől odáig, hogy a saját közönsége felgyújtja a fesztiválterületet. Ugyan minden pátosza ellenére az eredeti, 1969-es Woodstock is sok sebből vérzett, s koránt sem volt olyan idilli, mint azt az idő és a résztvevők emlékei megszépítették, ám a két utána következő „kis testvére” igazi katasztrófába torkollott. Az eredeti szervezők, így többek között Michael Lang 25. évfordulóra szervezett Woodstock ’94 elnevezésű fesztiválja a sárról és a Green Day színpadi sárcsatájáról marad leginkább emlékezetes. No meg a biztonsági káoszról: miközben 164 ezer jegyet adtak el, a helyszínen állítólag 550 ezren voltak végül, és a biztonsági szolgálat nem állt a hivatása magaslatán.
Ilyen előzmények ellenére Lang görcsös késztetést érzett, hogy öt évvel később újabb Woodstockot rendezzen. Ezúttal John Scherrel vágtak neki a kalandnak, és Woodstock ’99 néven három napos zenei mustrát tartottak a New York állambeli Rome kisvárosa melletti, akkor már elhagyatott Griffis légibázis területén. A július végi hőség ellenére mintegy 400 ezer ember érkezett a területre, hogy olyan előadók koncertjein csápoljon, mint Kid Rock, a Metallica, a Korn, a Rage Against the Machine, a Megadeth, DMX, Ice Cube, Jewel, Alanis Morissette, a Red Hot Chili Peppers vagy épp az akkor talán karrierje csúcsán lévő Limp Bizkit.
Erről a 3 napról készített dokumentumfilmet az HBO égisze alatt Garret Price. A Woodstock ’99: Peace, Love, and Rage (Woodstock ’99: béke, szerelem és düh) szomorú krónikája egy fesztiválnak, amit talán jobb lett volna meg sem rendezni. Az alkotó szépen időrendben halad előre, a korabeli felvételeken iszonyú tömeget, elképesztő hőséget és iszonyatos fejetlenséget látni. Zenészek, biztonsági őr, egészségügyi szolgálatot teljesítő szakember, újságírók, fesztiválozók elevenítik fel emlékeiket, ahogy Lang és Scher is megszólalnak, a mából is visszatekintve magyarázzák, amit olykor nem lehet.
Nyári döghőségben egy betonplaccon őrültség tömegrendezvényt tartani. Főleg úgy, hogy a biztonsági szolgálat hol végzi a dolgát, hol nem. Nincs megfelelő vízellátás, és arra se figyelnek, hogy ami van, azt megfelelően használják. A kilyuggatott csövekből kifolyó víz így szépen lassan összekeveredett a mobilvécékből kiömlő fekáliával, hogy aztán iszapként terjedjen a sátrak között. Egy palack víz 4 dollár, aki csóró ne jöjjön fesztiválozni – hangzik erre a két fő szervező válasza.
Szemmel láthatóan mindenki utált mindenkit. A közönség köpködte, dobálta és olykor fenyegette a rendezvény fő médiapartnere, a Music Channel (MTV) munkatársait. A szervezők szerint az MTV feleslegesen generált feszültséget, szította az embereket ellenük, miközben a zenetévések a színfalak mögött már a rendezvény alatt a brutális körülmények, a biztonsági problémák és a szexuális zaklatások kapcsán ostorozták Scheréket, akik igen jól lepergettek magukról mindent. Scher közben a fellépőknek is odaszúr, mondván az erőszakért többek között a Limp Bizkit frontember, Fred Durst a felelős, aki feltüzelte a pusztításra a közönséget. Vagy épp Kid Rock az akkori amerikai elnök épp kirobbant szexbotrányára utaló „Monica Lewinsky egy k...rva, Bill Clinton meg egy strici” megjegyzése olaj volt a tűzre szexuális zaklatási fronton.
– Életem során se előtte, se utána nem láttam ennyi meztelenkedést – emlékszik vissza a valóban feltűnő jelenségre Scher. A filmben megszólalók közül többen is kiemelték, a második naptól egyre inkább érezhető volt, sok fesztiválozó férfi egyre agresszívebb lett a meztelen mellek láttán és a felvételek is számos zaklatást megörökítettek. – Az operatőrök is keresték a pucér női melleket, mintha kódolva lett volna a tömeges szexuális zaklatás – hangzik el egy pillanatban a megállapítás. „A meztelenség azonban nem jogosít semmire, főleg arra nem, hogy molesztáljunk, megerőszakoljunk bárkit” – mondja a Spin Magazin újságírója, Maureen Callahan. Tényleg nagyon nem, mégis egyre kellemetlenebbül érzi magát az ember a képkockákat látva.
A dokumentumfilm talán legelképesztőbb megjegyzéseit ugyancsak Scher jegyzi: „Kritikus vagyok azzal a több száz nővel szemben, akik ruha nélkül flangálva azt hitték, nem fognak hozzájuk nyúlni. Természetesen nem kellett volna őket tapizni. Elítélem az ilyesmit. Ugyanakkor, tudják, azt gondolom, hogy a meztelenül rohangáló nők legalább részben felelősek mindezért.” Az áldozathibáztatás tipikus alapesete, s mindebben az a különösen szomorú, hogy ezt nem 1999-ben, hanem napjainkban nyilatkozta.
A fő szervező pökhendi és égbe kiáltó kinyilatkoztatásai ellenére a film is túl egyszerű magyarázattal próbálja magyarázni a teljesen értelmetlen erőszakot, amit a fiatal, 20-as éveikben járó fehér férfiak tombolásaként láttat. Mindezt megfejelve azzal a háttérrel, hogy a korabeli fiatalság a durvuló politikai hangnem, az ezredfordulós bizonytalanság és az akkor kibontakozó agresszív nu metal zene hatására vesztette el a teljes önkontrollt. Ami nyilván igaz lehet, de túl egyszerű magyarázat – sokkal mélyebb társadalmi összefüggései lehettek. Ilyen alapon minden rock és metál koncertet be kellene tiltani. Nem szerencsés napjaink közéleti vitáiba beágyazva értelmezni 20 évvel ezelőtti dolgokat, még akkor sem, ha ez ma jól hangzik az identitásvitáktól hemzsegő amerikai közbeszéd tengerében. Gáz, de nehéz számon kérni utólag azt, hogy miért csak három női fellépőt hívtak meg a fesztiválra, ha ez a téma az elmúlt években került csak igazán előtérbe.
Kétségtelen, a közönség túlnyomó része 20-as éveikben járó férfiakból állt, azonban a brutális körülmények, a biztonság, a védelem és a biztosítás teljes hiánya rassztól függetlenül hasonló dolgokhoz vezethetett volna. – Nem volt csoda, hogy a végére az egész olyan lett, mint a Legyek ura – mondja az egyik résztvevő. Míg egy másikuk kizsákmányolásról beszélt, ami ilyen extrém állapotok párosulva kódolta a féktelen tombolást. Ráadásul még a jó szándék is tragédiába torkollott, miután a pár hónappal korábban a világot megrázó Columbine-i iskolai tömegmészárlásra emlékezéshez kiosztott gyertyákkal zárásképp a teljes extázisban tombolók felgyújtották a fesztivált, a tömeg pedig fosztogatásba kezdett. Méltó befejezéssel zárták a modern történelem talán legkaotikusabb tömegrendezvényét.
A látottak azt a kérdést is felvetik, van-e értelme ekkora tömegrendezvényeket tartani. Így semmiképp. Erőltetett az összehasonlítás az 1999 óta megrendezett, Amerika talán egyik legjobb és legismertebb fesztiváljával, a Coachellával. Míg ugyanis oda két hétvégén úgy 250 ezren látogatnak el, addig a Woodstock ’99-en három napján 400 ezren voltak.
A nap, amikor a zene meghalt – jellemezte tömören a fesztivált a The San Francisco Examiner újságírója, Jane Ganahl. A lesújtó vélemény ellenére a zene és a fesztiválipar köszöni szépen, a koronavírust leszámítva soha jobb napokat nem élt meg. S noha a tömegrendezvényeken történt szexuális zaklatások a mai napig felütik a fejüket – lásd az emiatt heteroszexuális férfiak nélkül 2018-ban Svédországban megrendezett Statement Festival – a Woodstock ’99 résztvevői megnyugodhatnak, a gyerekeik ma már lényegesen nagyobb biztonságban fesztiválozhatnak. Garret Price dokumentumfilmje pedig örökké emlékeztet minket arra, hogy soha többé ilyen fesztivált.
Woodstock 99: béke, szerelem és düh
Rendezte: Garret Price. HBO
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/34. számában jelent meg, augusztus 19-én.
