Képes lesz-e Merkel elengedni a hatalmat?

Megoldották a belső hatalmi vitákat, megerősítést kapott Annegret Kramp-Karrenbauer. Látszólag tehát minden rendben van, a kereszténydemokraták tábora mégis folyamatosan apad. Mindenekelőtt azért, mert a párt továbbra sem tud választ adni a CDU alapvető problémájára. Egészen pontosan arra, hogy milyen párt is ma a Kereszténydemokrata Unió.

Percekig tartó vastapssal köszöntötték a megjelent küldöttek a párt előző elnökét, a kancellári munkáját napra pontosan 14 évvel korábban megkezdő Angela Merkelt. Utódja a CDU élén, Annegret Kramp-Karrenbauer arról beszélt, hogy Merkel kormányzása 14 jó év volt Németország számára.

Ha ez a kijelentés csak kötelező udvariassági fordulat lett volna, akkor ezzel az értékeléssel nem is vitatkoznék, így viszont kénytelen vagyok. Már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy nemcsak a kereszténydemokraták, de az ellenzék nagy része sem meri – vagy akarja – kimondani, hogy Németország utat tévesztett, és elvesztette a lendületét. Merkel taktikája a csendes békeidőkben még működött, a világ átalakulásával azonban ez a kivárásra alapuló politizálás már zsákutcába visz, és egyértelműen térvesztéssel jár. Márpedig 2021-ig még rengeteg idő van. Az események felgyorsulása közepette pedig sokba kerülhet Németországnak még két évet elvesztegetni. Merkel a hibái ellenére most azzal írhatna történelmet, ha tanítómestere kancellári csúcsának beállítása helyett felismerné, hogy most azzal teszi a legtöbbet a pártjának, Németországnak és Európának is, ha lelép a színről. A lipcsei kongresszuson történtek azonban nem erre utalnak.

Az igazi kérdés most az, hogy képes lesz-e Merkel elengedni a hatalmat? A néhány héttel ezelőtti türingiai választások után felerősödtek a párton belül az elégedetlen hangok, ám a merkeli vonal leghangosabb bírálója, a neokonzervatív szárny emblematikus alakja, Friedrich Merz visszavonulót fújt, és támogatásáról biztosította a párt vezetését. Pedig a türingiai harmadik hely után még nem tudta elképzelni, hogy ez a kormány még két évig irányítsa Németországot. Merz korábbi véleményét sokan osztják, és azt hangoztatják, hogy a CDU-nak, a kormánynak, és Németországnak új lendületre lenne szüksége.

A kereszténydemokratáknak azért, mert ha nem is olyan gyorsan, mint a koalíciós partner szociáldemokraták, de folyamatosan vesztik el néppárti jellegüket. Támogatottságuk mára egyértelműen 30 százalék alatti, és inkább a 25 százalékhoz közelít. Ez pedig lassan már rosszabb, mint eddigi leggyengébb, 1949-es választási eredményük. A konzervatív jellegéből sokat veszítő, taktikai okokból a centrumba, sőt a balközép spektrumba tolódott párt ezzel a politikával sikeresen darálta le koalíciós partnerét, csakhogy közben elveszítette saját arculatát. Ami működött a 2000-es évek végén, a 2010-es évek elején, az mára visszaüt. S ezt a Merkel bűvöletében élő párt benézte, nem váltott időben. Sőt, most sem nagyon akar. Miközben Merkel a kiváró politizálással minden ellenfelét elaltatta, maga is elaludt.

Aztán négy éve, a migránshullám tetőzésekor elkövetett súlyos hibájával a testvérpártjával, a bajor CSU-val is megromlott a kapcsolata. Közben a tábor egy része a Zöldekhez, míg a másik az AfD-hez (Alternatíva Németországnak) pártolt. A hitelét veszített elittel elégedetlenek pártja lett az AfD, amelyre a hatalom az ellenzék lelkes bólogatása közepette jobb híján rásütötte a vállalhatatlan szélsőségesség bélyegét, ám ezzel nem oldott meg semmit. A CDU ugyan még így is megkerülhetetlen bármelyik jövőbeli koalícióban, ám ezzel együtt elvesztette régi fényét.

A kormányt e problémák mellett a koalíciós partner szociáldemokraták mélyrepülése is sújtja, akik szintén kongresszust tartottak. Új pártvezetéssel, Norbert Walter-Borjansszal és Saskia Eskennel próbálják megállítani a marginalizálódást. A páros nem éppen híve a nagykoalíciónak, így aztán nem lenne meglepő, ha a megújulás keretében kilépnének a kormányból. Ezzel pedig meg is oldanák a mikor távozik Merkel problémát. Zavarba hoznák viszont a szociáldemokraták helyét a pártok népszerűségi sorrendjében elfoglaló Zöldeket, akik ugyan a mostani pártkongresszuson nem váltottak vezetőt – miért is tették volna –, ám továbbra is taszítják a kancellárjelölt problémáját. De kormányzásra készül az AfD is, amely a pártalapító Alexander Gauland visszavonulása után Jörg Meuthen mellett új társelnökkel, a nem túl ismert szobafestővel, Tino Chrupallával próbál a néppártosodás útjára lépni.

A koalíció belső gondjai tehát csak sokasodnak, és ekkora teher mellett egyre nehezebb megbirkózni a sűrűsödő kihívásokkal. Még be sem köszöntött a globális válság, de Németországban már lassul a gazdaság, egyre nagyobb a szociális elégedetlenség, és ehhez jönnek még az olyan problémák, mint az autóipar válsága vagy a menekültpolitika állandósuló kihívása. S akkor még nem beszéltünk az Európai Unió egyre mélyülő gondjairól, a német külpolitika mind látványosabb térvesztéséről. Hogy erre csak egy példát említsünk, Berlin nem nagyon tud mit kezdeni azzal a lehetőséggel, hogy az eddig Európa felett gyámkodó Egyesült Államok más felé fordul.

Merkel közben mintha nem is létezne. Hallgat. Ez pedig ebben a helyzetben egyre tarthatatlanabb. Szinte láthatatlan a pártot konzervatív irányba terelni szándékozó Annegret Kramp-Karrenbauer, és beállt a sorba Merz is. A kormányt Merkel depressziója fojtogatja, és bár Németország adja az Európai Bizottság elnökét, Ursula van der Leyennek nem tud igazán erős hátteret biztosítani. Ezt látva hiperaktívvá vált Emmanuel Macron, és mások is sütögetik a saját pecsenyéjüket. Az unió mozdonya pedig nem húz, ami még mélyebbre löki Európát a válságba.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg, 2019. december 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/49. számban? Itt megnézheti!