Joó Tibor nem egy megszokott művet írt a nacionalizmusról. A mai irtóztató leegyszerűsítések korában bőven ad átgondolnivalót számunkra.
Publicisztika
Sürgős lépéseket kell tennünk az egész hazai gazdaság versenyképességének növeléséért.
Felsorolhatatlan annyi emberi szenvedés, amennyit a magyarság az első világháború alatt és utána is átélt.
A csend, rend, fegyelem idilli állapota csak addig kellemes, amíg az ember nem ütközik a Párttal (NER-rel). És itt jövünk, pardon, jönnénk mi, újságírók.
Orbán Viktor megnyerte a polgárháborút: eltanulta a baloldal romlottságát, cinizmusát és minden aljas trükkjét, továbbá feladta a jobboldal valamennyi értékét.
A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható közös vízióval nem rendelkezünk.
A vidámságért meg kell dolgozni. Egy kis mosoly a családtagoknak, szomszédoknak. Ha már jól begyakoroltuk, mosolyogjunk munkatársakra.
Nem tudom, mondtam-e már, de délutánonként néha egy építkezésen dolgozom.
A plebejus, néppárti máz a választás megnyerése után gyorsan lekopott a kormányzati politikusok orcájáról.
Azoknak, akik Magyarországon felléptek, felléptünk a hajléktalanság kriminalizációja ellen, nem sok közünk van a neoliberalizmushoz.
Mi maradtunk, akik voltunk, egyszerűen csak nem a miniszterelnökhöz, hanem értékrendünkhöz maradtunk hűek.
Kis túlzással valóságos refeudalizáció zajlik az országban, a személyi függések rendszere mindinkább áthatja az egész társadalmat.
Úgy tűnik, az áprilisban elnyert kétharmados győzelem végleg elvette a Fidesz médiagépezetét irányító emberek józan ítélőképességét.
Amitől az elnök félhet, hogy a félidős választásokon a demokraták többségbe kerülnek.
Mi is történt 2015. február 6-án, illetve utána?