A legnagyobb probléma az, hogy a pofon mindig késik. Olyannyira, hogy aki kapja, legtöbbször nem is érti, hogy mi ez az egész, igazságtalannak érzi, fölháborodik, reklamál, és elkezd körbe mutogatni. Ezt éljük meg régóta, de leginkább az utóbbi két évszázadban azzal a klímaválsággal kapcsolatban, amit még mindig nem ismernek el bizonyos körök. Ez számomra fölfoghatatlan lenne, ha nem tudnám – na jó, nem sejteném –, hogy az égvilágon minden mögött, vagyis e mögött is érdekek húzódnak, mégpedig kőkemény anyagi érdekek. S addig, amíg minden területen ez a végső és mindent eldöntő érv, addig ne is álmodozzunk arról, hogy bármi is változni fog.
Valójában ez a fáziskésés az emberiség veszte, ez az oka mindennek. Annak is, hogy későn vagy sehogy nem reagálunk a körülöttünk pusztuló világ kétségbeesett jelzéseire, amik egyre hangosabbak, egyre drasztikusabbak, de úgy tűnik, ez sem elég. Hadd mondjak csak egyetlen példát! A legújabb információk szerint végleg kicsúszott a kezünkből a nyugat-antarktiszi jégpajzs viselkedésének befolyásolhatósága – de úgy is fogalmazhatnék, hogy megkezdődött az agonizálás, a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Magyarán: bármit is teszünk, ez már be fog következni. A kutatók olyan ijesztő adatokkal szolgálnak, hogy amire mindez megtörténik, a világtenger szintje több méterrel meg fog emelkedni; egyes kutatók még 5 métert sem tartanak lehetetlennek. Nos, mondjuk ki nyugodtan, ez a helyzet már apokaliptikus lesz, a világ menthetetlenné válik. Pontosabban a világnak az a része, amit emberiségnek nevezünk, mert a glóbusz csak reagál arra a kíméletlen kizsigerelésre, amit vele művelünk. Megvédi magát tőlünk, mert jól meglesz majd nélkülünk.
Vajon miként reagálunk egy ilyen hírre? Arra, hogy a folyamat már megfordíthatatlan, öngerjesztő, nincs visszaút? Odafigyel-e erre egyáltalán valaki, meghallja-e egyáltalán, fölkelti-e a figyelmét, vagy sokkal inkább azzal foglalkozik, ki milyen ökörséget tett föl ismét a közösségi fórumra, vagy hogy megint drágább lett a kenyér meg a tej a boltban. Megértem én, hogy az utóbbi hír, a napi ügyek direktebbek, mondhatni létkérdésnek számítanak, de nem ugyanaz a fentebb említett és már elkerülhetetlen természeti katasztrófa is? És itt jön be a képbe az elején említett fáziselcsúszás: az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy mi lesz ötven, száz vagy kétszáz év múlva, mert tisztában vannak vele, hogy akkor már a legtöbbük – hogy profán módon fogalmazzak – alulról fogja szagolni az ibolyát. Vagyis fütyülnek a tengerszint-emelkedésre, a levegő minőségének brutális romlására, a vizek és termőföldek megmérgezésére, a minket körülvevő, fölfoghatatlan mennyiségű és le nem bomló műanyagszemétre – ugye, nem kell tovább sorolnom? Ez a mindenki által ismert, lassú békafőzés esete. Nyilvánvaló, hogy ha a katasztrófa, az armageddon belátható időintervallumon belül megtörténne, azonnal pánik törne ki, és mindenki mentené, ami menthető; de gyanúm szerint, jelen erkölcsi viszonyainkat ismerve, elsősorban mindenki a saját bőrét igyekezne menteni. De nem, a probléma ennél sokkal bonyolultabb és közvetettebb. Nap mint nap szembesülünk azzal a kérdéssel, akarjuk-e, hogy a gyermekeink, unokáink, vagyis az utódaink élhető életteret örököljenek tőlünk? A válasz erre a kérdésre egyértelmű: nem, nem akarjuk! Egy lelakott, megmérgezett, kizsigerelt, tönkretett Földet hagyunk rájuk. Fütyülünk rá, hogy mi lesz később, valamikor, majd – mert az olyan távoli még, olyan bizonytalan. Persze, hogy bizonytalan: mi tesszük azzá.
Igen, mondjuk ki azt is, mert ki kell mondani: nem vagyunk hajlandók megfelelő módon gondoskodni az utódainkról, önzők és szűklátókörűek vagyunk. Vagyis méltók arra, hogy végleg zsákutcába érve kipusztuljunk, és egy idő után nyomunk se maradjon ezen a csodálatos Kék Bolygón.
Amikor társaságban említem ezt a témát, mindig furcsa csönd lesz. Látom a többieken, hogy kínosan érzik magukat. Ellenérvekkel nem nagyon szoktak előrukkolni, ennek ellenére nem hajlandók elismerni, hogy igazam van. Ha valaki meg is szólal, általában azt kérdezi: de hát mit tehetek én annak érdekében, hogy a fentebb említett természeti katasztrófa ne következzen be? Igen, itt van a kutya elásva. Arra sem vagyunk képesek, hogy fölismerjük a saját, egyéni felelősségünket, csak vonogatjuk a vállunkat, másokra mutogatunk, amiben szerintem már világbajnokok vagyunk. Pedig mindazt, ami történik, mi, emberek idézzük elő, így nyilvánvaló, hogy ezek megakadályozása is kizárólag a mi feladatunk lenne – csakhogy ez kellemetlenségekkel, lemondással, önkorlátozásokkal, tudatos cselekedetekkel jár(na) együtt, és mi erre nem vagyunk hajlandók. Carpe Diem! – ez a jelszó, mindenáron élvezni akarjuk annak a gyümölcsét, amiért úgy gondoljuk, hogy megdolgoztunk. Baromira nem érdekel senkit, hogy mi lesz holnap, úgyis meghalunk.
Az állatok mindent megtesznek az utódaikért, és kizárólag olyan mértékben veszik igénybe a környezetüket, ami a fennmaradásuk érdekében feltétlenül szükséges. (Látott már valaki a természetben, vadon élő, elhízott állatot?) Ők nem dőzsölnek, nem harácsolnak, nem pusztítanak kéjes örömmel – vagyis addig tökéletesen működött minden, amíg az ember meg nem jelent a Földön. Gyakran hivatkozom az általam csodált hangya társadalomra: ők már millió esztendővel ezelőtt is a Föld lakói voltak; vajon hol voltunk mi akkor még? És nincsenek kétségeim afelől, hogy még akkor is itt fognak szorgoskodni, szaladgálni és a környezetükhöz alkalmazkodó törvényeik szerint élni, amikor nekünk már hírünk sem lesz, mert minden és mindenki igyekszik majd elfelejteni azt a kártékony lényt, amit úgy hívtak egykor: ember. Igen, csupa kisbetűvel.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
