Meg vagyok döbbenve! Nem először, és ahogy a helyzet kinéz, nem is utoljára. Valójában nem igazán akarom elhinni, ami történik, és folyton arra gondolok: de jó lenne már fölébredni! Meg tudja valaki magyarázni, hogy miként sikerült ilyen mélyre süllyednünk? Hogy az az egyik vezető hír a médiumokban, hogy valahol Ferencvárosban padokat festegetnek egyes csoportosulások, hol szivárványszínűre, hol meg zöld-fehérre? Aztán megint szivárványszínűre, majd megint zöld-fehérre. Legalább maradnánk csöndben, és ne kürtölnénk világgá a szegénységi bizonyítványunkat! Elképzelem a szituációt, hogy bizonyos pártok vagy csoportosulások konspiratív tagjai az éj leple alatt, ecsetekkel és festékes dobozokkal lopóznak ahhoz az elhíresült padhoz (miért épp ahhoz?), hogy amíg senki nem jár arra, főleg hivatalos szervek képviselői nem, hirtelen előkapják az ecseteket, fölnyitják a festékes dobozokat, és villámgyors mozdulatokkal átfestik a padot az áhított színűre. És utána önelégült mosollyal az ajkukon (ami a sötétben sajnálatukra nem látszik) elkönyveljenek maguk számára egy igazi hőstettet: Megmutattuk! Nooormááális???
Erről kell beszélni? Ezen kell vitatkozni? Ez egy országos hír? Oda kell mennie a rendőrségnek, hogy vizsgálódjon? Már elnézést, de ha ennyi hülye van egy városban, akik arra pazarolják a pénzüket és az idejüket, hogy egy padot fessenek át nekik tetsző színkombinációra, akkor miért nem csak röhögünk rajtuk? Vagy inkább sajnáljuk őket? Totális elmebaj. Ezt a fajta „majd én megmutatom” nevű játékot annak idején az óvodában játszottuk. Ez a ferencvárosi buli nagyjából ezt a színvonalat képviseli. Csakazértis! Zöld-fehér! De mégsem! Szivárványszínű! Csakazértsem! Édes Istenem, ez tényleg igaz? Mi folyik itt?
Kik ezek az emberek, akik képesek ilyen infantilis cselekedetekre? És mi múlik rajtuk? Hallottam, hogy bizonyos pártok is bekapcsolódtak már az akcióba, ez már több, mint tragikus! Rajtuk múlik a jövőnk? Ők fognak dönteni az ország sorsáról? A padfestegetők? Nem csoda, hogy egyre többen vagyunk, akik fekete felhőket látunk gyülekezni hazánk égboltján. Sűrű, sötét, fekete felhőket.
Ez az egész egy nagyon szomorú diagnózis. Elkeserítő és kiábrándító. Hogy ennyire nem vagyunk képesek elviselni azt, ha valaki másképp gondolkodik, mint mi. Rettegünk attól, hogy szembesüljünk más nézetekkel, nyilvánvalóan azért, mert a magunk meggyőződése régóta nem meggyőződés már, hanem valami egészen más: belénk égett bizonytalanság, félelem, talajtalan sodródás, ami előbb-utóbb mindig megtalálja maga számára a gyűlölendő célpontot. Igen, azt, aki nem a mi kutyánk kölyke, aki merészel valami mást mondani, és nem szégyelli vállalni érte a felelősséget. Ez nyilván fölháborító, üldözendő, eltaposandó, ne hogy már! Te vagy az oka mindennek! Vajon mi a következő lépés? Hova jutunk, ha ezek az emberek egymást (és önmagukat) hergelve még nagyobb hatalomhoz fognak jutni? Még több és durvább fegyver lesz a kezükben azzal a céllal, hogy meggyőzzék azt a másikat eltévelyedett eszméi miatt? Még hogy zöld-fehér! Még hogy szivárványszínű! Egyelőre még csak a padfestegetés meg átfestés folyik, de ez nyilvánvalóan nem fogja kielégíteni az indulatukkal birkózni nem képes vadembereket. Ki fognak találni majd ennél hatékonyabb, kegyetlenebb akciókat is, ne legyenek illúzióink!
Ilyen feledékenyek vagyunk? Már nem tudjuk, nem akarjuk tudni, nem akarunk emlékezni rá, hogy mindez hová vezet?
Egy elbizonytalanodó hatalom számára mindez persze kifejezetten kedvező, mert folyik a gyermeteg cirkusz, nem foglalkozunk a létezésünket komolyan veszélyeztető problémákkal, akár határainkon belül, akár globális szinten. Most nem kezdem el fölsorolni a listán szereplő tételeket, ahhoz túl sok van. (Lásd Lányi András írása a friss számban) Fontosabb egy pad festegetése, hát gratulálok! Ide jutottunk!
Vajon meghallja-e valaki is azoknak a jótét lelkeknek az üzenetét, akik végül barnára festették át a padot, és a biztonság kedvéért egy cédulán azt is odaírták: Én csak egy pad vagyok! És ez így (lenne) jó mindenkinek!
