Ha minden igaz, azt mondta Sigmund Freud – vagyis írta, konkrétan az Álomfejtésben, amit, bevallom, sosem bírtam kiolvasni ától cetig –: szó sincs róla, hogy az álomból meg lehetne tudni a jövőt, inkább a múltat ismerjük meg belőle. Mert az álom, akárhonnan nézzük, a múltból ered. Persze mondta az öreg ennek a szöges ellenkezőjét is, mikor mihez volt gusztusa, de bármennyire is tekintjük – vagy nem tekintjük – meghaladottnak a fixációit, az tuti, hogy gyermekkorunkban szokás keresni aktuális mivoltunk problematikáinak gyökérzetét, amelyekhez álmainkon keresztül is fogódzókra bukkanhatunk. Na most én ehhez nem értek, és egyáltalán nem szoktam populáris pszichokönyveket olvasgatni, egyéb sem hiányozna, viszont ténybeli tény, hogy vannak visszatérő álmaim. Jönnek havonta-kéthetente, mintha ezért fizetnék őket. Sovány vigasz, hogy gyermek szerencsére nem vagyok bennük.
Azt talán említettem is régebben, hogy rendszeresen álmodom Moszkvát, ahova hosszú-hosszú vonatokon jutok el, amelyek zöld hálókocsikból állnak, a város azonban a legkevésbé sem emlékeztet a valóságos orosz metropoliszra. Aztán olyan is van, hogy áradnak a folyók, főként a Duna, sem erre nem lehet menni, sem arra, veszélyben nem vagyok, csak mindenféle akadályoztatás keletkezik. Megint máskor furcsa lifteken, lépcsőkön, lajtorjákon keveredek magasra, rettentő tériszonyom van, de lepottyanni eszem ágában sincs. Van repülőkatasztrófás is, alacsonyan szállnak a gépek, mint a národnyikok Alfonzó Ványadt bácsijában – hosszú, szép ősz lesz –, szinte súrolják a fák és a házak tetejét, kanyarognak idétlenül, sosem vagyok rajtuk, csak látom, szemlélem, tudom, hogy itt most baj lesz.
Továbbá újfent elvisznek szovjet katonának, hiába vagyok öreg, mint az országút. És a legrosszabb: szétmorzsolódnak az összes fogaim, darabokban köpködöm ki őket. Ilyenkor tényleg muszáj felébredni, és meggyőződni róla üstöllést, hogy a hidaim és pótlásaim sziklaszilárdan állnak a helyükön. A többi smafu ehhez a fogashoz képest. Egy volt még félelmetes, mikor egy parlamenti képviselő, aki azóta elhalálozott szegény, nyugodjék békében, agyonlőtt engem vadászpuskával közelről. Nagy boldogság, hogy abból nem lett állandó motívum.
Mindazonáltal keletkezett most egy új visszatérő, ami régebben nem volt: biciklizek vígan, és egyszer csak egyre nehezebb tekerni, noha sehol semmi emelkedő. Le is kell szállni sajnos, és tolni egy darabon. Sigmundista legyen a talpán, aki veszi magának a bátorságot, hogy megmagyarázza mindezeket.
Tippeim nyilván vannak. A szemlélődősökre különösen. De a biciklisre is. Ez az új onnét eredhet, hogy magamévá tettem végre apám biciklijét. Régóta biztatott, hogy cselekedjek így, és a minap rászántam magam.
Apámnak a bicikli volt a mindene egész életében. Rengeteget dolgozott, és amikor véletlenül nem, akkor a biciklit bütykölte sokszor. Feje tetejére állította, szétszedte, megtisztogatta, összerakta, az övé volt a legkarbantartottabb bicikli az egész környéken. Engem is próbált megtanítani a fortélyokra, kár, hogy soha nem voltam fogékony erre. A biciklizésre igen, már hétéves koromban felnőtt méretűt hajtottam, amikor csak tehettem, a bütykölésre nem. Apám jó pár éve nem biciklizik, és soha többé nem is fog már. Így megy ez. Nekem kellene tehát tekernem innentől helyette is. Ha nem könnyű néha, akkor nem könnyű, meg kell birkózni az effajta nehézségekkel, és kész. Álmomban és ébren egyaránt.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
