Egyszer mindennek eljön az ideje, vagy ha nem, akkor úgyis mindegy. Több mint harminc éve pihent a polcomon – akarom mondani: a polcunkon – Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve, és én rá sem hederítettem. Azaz nagy ritkán belenéztem, elolvastam belőle néhány oldalt, majd félbehagytam annak rendje-módja szerint. Ez biztosan nem az én könyvem, szögeztem le olyankor. Holott annak idején a feleségem belőle írta a szakdolgozatát, úgyhogy akár magam is magamévá tehettem volna elszántan. Mármint a művet.
Volt egy jó fej tanárunk, Fodó Sándornak hívták, szívügye volt az ilyen népi-nemzeti határon túli magyar irodalom, érthető módon – egyébként a kisebbségi politizálás is, de azt most nem feszegetem terjedelmi korlátok miatt –, ő terelgetett bennünket a hasonszőrű szerzők felé. Engem első körben Fábry Zoltánnak, a stószi remetének a munkásságával szeretett volna összebarátkoztatni, ez irányú igyekezete azonban kudarcba fulladt, így végül Tamási Áron és az Ábel-trilógia ölelő karjaiban kötöttem ki. Azt nem bántam meg egyáltalán. A mai napig rendszeresen újraolvasom ha nem is az egészet, legalább az első kötetet. Tavaly nyáron jártunkban-keltünkben meg is torpantunk Farkaslakán, az író síremlékénél. Ugyanakkor eszembe jut, hogy azon hogy fennakadt e kedves tanárom, amikor párhuzamot vontam az Ábel és Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija között, amelyet szintén kedveltem. Hogy miért akadt fenn, értem, ellenben a párhuzam megvonása igenis jogos volt, kitartok mellette.
Március közepén még úgy véltem, nem könnyű sűrűbb irodalmi szövegeket fogyasztani ezekben a vészterhes időkben, csakhogy azóta mennyi minden megváltozott. Immár képesnek látszom arra, hogy ne kapkodjak okvetlenül a hírek után, ehelyett összetettebb gondolatmenetek értelmezésével bíbelődjem. Ennek jegyében egyre-másra fogyasztom a különböző könyveket. Miután kivégeztem a finn Miika Nousiainen Gyökerekjét és a brit Rose Tremain Gusztáv-szonátáját (micsoda különbségek stílusban és hangütésben, mekkora hasonlóságok eszmei mondanivalóban, állapítottam meg, igen, valamiért-valamennyire mindenki ugyanolyat akar írni ebben a bandzsa XXI. században, tettem hozzá szimplifikálóan), arra jutottam, hogy régebbire van szükségem, amiben kevésbé
vannak jelen a korszerű devianciák és toleranciák.
Az Anyám könnyű álmot ígér harminc éve is történelemkönyvnek tűnt – a Mezőségben elterülő Pusztakamarással ellentétben a mi kárpátaljai kisvárosunkban évtizedekkel korábban bevezették a villanyt –, mára pláne akként működik. Akként is. Ettől lesz módfelett érdekes. Továbbá Sütő András humorától és pátosztalanságától. Utóbbi akkor is belesimul a szövevénybe, amikor jelen van szándékoltan. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet Erdély, amikor nem mitikus, hanem valóságos, és a maga bonyolultságában ábrázoltatik.
Ezenfelül tele van a kötet idézhető mondatokkal. Egyik kedvencem: „A telek sietnek, a tavaszok késnek, az esők kimaradoznak. Változik a természete magának a természetnek is. Egyesek szerint Isten csöndes bosszúja lehet az ateista nevelés bevezetése miatt.” Ahogy elnézem a fentebb említett híreket – illetve a tálalásukat és a hangsúlyokat –, ez épp eléggé aktuális napjainkban is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!
