Csepeli György közel negyven éve megjelent, A hétköznapi élet anatómiája című könyvének egyik fejezete az önzésről szól. A neves szociológus-szociálpszichológus e passzus bevezető mondataiban (valószínűleg álnaiv módon) rácsodálkozik, hogy a több vallásban is alapelvnek számító gondolat – szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – abból a feltevésből indul ki, hogy az emberek számára önmaguk, önérdekük a legfontosabb, és ahhoz kell viszonyítani a másokra irányuló szándékot vagy cselekvést. Holott – fejti ki utóbb Csepeli – az embereknek a közös célok, a társadalmi jólét és jó közérzet érdekében együttműködésre kellene törekedniük, elkerülendő mind az önzést, mind pedig az önfeladást.
Nos, ha jól körülnézünk, sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy bármennyire igaznak és helyesnek tűnik is a társadalomtudós véleménye-ajánlása, az emberiség története azt mutatja, hogy (tisztelet a rendkívül ritka kivételeknek) az egyének vagy közösségek legfőbb motivációja – legyen ez bármennyire szomorú – igenis az önösség. Nem véletlen tehát, hogy a vallások szinte mindegyike (kereszténység, judaizmus, iszlám, hinduizmus, buddhizmus, konfucianizmus) az önérdekhez viszonyítva állít mércét az elvárt, a helyes, a méltányos, az erkölcsös gondolkodáshoz és viselkedéshez.
Az önzés vélhetően azóta létezik, hogy az ősemberek egyike-másika kisajátított, magántulajdonná tett mondjuk egy különösen éles szakócát vagy jó fogású bunkót. E nem túl szép érzés alapvető jellegét és ösztönző erejét persze nemcsak a vallási tanítók ismerték fel: a jelenséggel a politikusok (és elődeik, a hordafőnökök, törzsi vezetők, uralkodók, kisebb és nagyobb cézárok) is tökéletesen tisztában voltak és vannak, akár egyes embereket, akár kisebb-nagyobb társadalmi csoportokat kívánnak manipulálni. Sajnos nem kivétel ez alól a regnáló magyar miniszterelnök sem, aki legutóbb azzal élesztgette a „magyarok” önös érzelmeit, hogy kijelentette: „ha békeköltségvetést tudunk csinálni”, akkor duplájára emelhetnénk a gyermekek után járó adókedvezményt. A kormányfő jó eséllyel számíthat arra, hogy rengetegen fogják úgy gondolni, a havi 10-40 ezer forint számukra sokkal fontosabb (lenne), mint az újraéledt orosz birodalmi törekvésekkel szembeni harc, még úgy is, hogy mi (meg a többi európai ország) csak pénzt adunk, míg az ukránok életüket és vérüket is áldozzák.
Amúgy Orbán nem először (és bizonyára nem is utoljára) alapoz az emberi önzésre: a háború kapcsán már korábban is pedzegette, hogy az Európai Unió a „mi pénzünket” adja Ukrajnának, holott nyilvánvalóan tudta, tudnia kellett, hogy az más forrásból történik. De emlékezhetünk sokkal régebbi és egészen más témájú, önzésre-irigységre építő akcióira is, például amikor az elviselhetetlen börtönkörülmények vagy a cigánygyerekek iskolai szegregációja miatt megítélt kártérítések kapcsán igyekezett felkorbácsolni az indulatokat.
A dolog nyilván nem véletlen, hiszen az önzés nem idegen a miniszterelnöktől sem, aki nemcsak családtagjait és szűk baráti körét juttatta százmilliárdokhoz, de önmagától sem tagadja meg az extrákat, legyen szó akár egy Karmelita kolostorról, a focimánia milliárdos támogatásáról, magánutakra használt állami repülőről, milliós szállodai és éttermi cechekről,…
Mondják: ki mint él, úgy ítél.
