Fél év ifjúpolgárság

Fél év ifjúpolgárság

Fotó: Unsplash/Papaioannou Kostas

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

„Ha valaki meghív egy Kofolára,
Kérdezd meg, mi evvel a szándéka”
(Bëlga: Készüljél fel a hangulatra)

Úgy fél évre adómentes leszek jövőre. Persze ez csalóka, a most elfogadott törvény a személyi jövedelemadóra vonatkozik, az EU legmagasabb áfakulcsát például ezalatt is fizetem, de ezzel együtt is érezhető teherkönnyítésről van szó. Azért csak fél évre, mert abban az évben töltöm a 25-öt nyáron, így, ha jól értelmezem a sajtóhíreket, a születésnapomig bezárólag élhetek a lehetőséggel.

Leszámítva, hogy nem kell politikai elemzőnek lenni, hogy az ember lássa a kapcsolatot ezen intézkedés mögött a közelgő és egyre gyakrabban kétesélyesként emlegetett országgyűlési választás és a kormánypárt nem túl sikeres, fiatalokat megszólítani igyekvő törekvései közt, ennek lehet örülni. Az én kis életem könnyebbé válik, ha legalább ennyi időre nem von el az állam a havi nettóm felével megegyező összeget úgy, hogy a szolgáltatásait többnyire csak kényszerből, mesterségesen létrehozott vagy a Kádár-rendszerből megörökölt monopóliumok kapcsán használom.

Emellett elvi síkon is örülnöm kéne, hiszen jobboldali liberálisként azt tartanám üdvösnek, ha a társadalom szanaszét-adóztatása és a baloldal által hőn áhított egyenlőség rosszul működő állami intézmények általi, kétes sikerű kergetése helyett alacsonyabb adókkal és az egyéni felelősségvállalás kultúrájának elültetésével leszoktatnánk végre a társadalmat arról, hogy a rezsi is politikai kérdés.

Azonban sem a kormánypárt, sem az ellenzék nem ezt képviseli következetesen, sőt, egyre kevésbé látok egyik vagy másik oldalon következetes jobb- vagy baloldali gazdaságpolitikát és emberképet, inkább a pillanatnyi népszerűség függvényében egyfajta furcsa koktélként elegyített intézkedéseket. Ilyen, mondjuk, a jobbos egykulcsos adó és a balos rezsicsökkentés. Vagy ilyenek a gyakorlatilag kommunisztikus szektorállamosítások és az idetelepülő multicégek leginkább semmilyen emberkép szerint nem örvendetes, csak a saját stabilitásuk szerint stratégiailag célszerű kitömése adóforintokkal.

Pedig ez a rövid adómentesség egyfajta modellje, időleges leképeződése, mennyi mindent megtehet az ember, ha megtarthatja a fizetését. És nagyon kérem, felejtsük el az amúgy is demoralizálóan populista alapjövedelem azon idehaza terjesztett kampányfilmjét, hogy ezt mindenki fesztiválbelépőre és kifogyhatatlan alkoholkészletekre költi majd!

Inkább lehet ezáltal megtakarítást felhalmozni, amellyel egyre többen kerülhetik el azt, hogy azok közé az államfüggő rétegek közé tartozzanak, akik a különböző segélyeken kénytelenek tengődni, mert nekik felróható és fel nem róható okokból belekerültek egy ilyen gödörbe. Vagy támogathatunk egy független szerkesztőséget, és onnantól kezdve kevésbé bosszantó, hogy hazudik a köztévé. Vagy félretehetünk egy magánegészségügyi alapba, és a lista hosszan sorolható.

Ha ez az elviség nem csak egy egyszeri intézkedésben nyilvánulna meg, attól még természetesen az állam kellene, hogy segítse azokat, akiknek szüksége van erre, de a jobb módúak közül alacsonyabb adók mellett jóval többen tudnának önkéntesen is adakozni, a valódi szolidaritás ugyanis nem ott kezdődik, hogy befizetem az adót, hogy ne kerüljek börtönbe. A társadalmi mobilitás eszközéül szolgáló állami oktatást persze meg kellene tartani, sőt, fejleszteni. Ám egy sor kiadást a nehezen indokolható stadionépítésektől kezdve, mondjuk, a gyakorlatilag mára havonta érkező állami plakáterdőkig le lehetne faragni, ezzel arányosan pedig kevesebb adót beszedve egyre többen tudnának a szó igazi értelmében a saját lábukra állni. Azokat az adóforintokat ugyanis, amelyeket egy több mint tíz éve hatalmon lévő kormány nem tud hasznosan elkölteni, egyszerűen nem indokolt beszedni.

Mindehhez természetesen kulturális paradigmaváltásra van szükség, úgy is mondhatnám, több mint harminc évvel a rendszerváltás után végre magunk mögött kellene hagyni a posztkádárizmus gyereksorban tartott állampolgárképét. Ha ugyanis lejár a kampány-adómentességünk, visszacsöppenünk a rögmagyar valóságba nagyon magas adókkal, rossz minőségű állami szolgáltatásokkal, urambátyám-rendszerrel és olyan elvben létező mankókkal és védőhálókkal, amelyekkel kapcsolatosan nagyon sokunknak az általános élménye, hogy nem támaszkodhatunk rájuk, ha arra szükségünk lenne. (Csak egy példa: az álláskeresési járadék jogosultságához összesített munkaviszonyba a diákmunka valamiért nem számít bele.)

Jövőre sokan átéljük ezt a viszonylag nagy egyéni mozgásteret. Amelyet lehet arra használni, hogy elisszuk és elverjük az egészet, muníciót adva azoknak, akik amellett érvelnek, hogy nem lehet a magyar társadalmat a saját felelősségvállalására bízni, itt soha nem lesz polgári társadalom, és jó lenne, ha az ebédpénzünket is állam bácsi osztaná be. Vagy el lehet kezdeni gyakorolni rajta a felelős öngondoskodást, amely után már csak az lesz a szomorú, hogy a nagypolitika vitáiban a felnőttként kezelt polgárság lehetősége miért nem kap teret.

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/22. számában jelent meg, május 28-án.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben