Kormányváltás vagy rendszerváltás?

Magyarországnak olyan választási rendszerre van szüksége, ahol valamennyi társadalmi csoport a maga súlyának megfelelően képviselteti magát a törvényhozásban. Nem pusztán azért hiszek az arányosságban, mert a kormányozhatóság vagy a demokrácia örök kérdésében a demokrácia pártján állok, hanem azért is, mert Magyarországon a kormány és a parlamenti többség akaratát sem erős szakszervezetek, sem erős egyházak, sem erős civil szervezetek nem korlátozzák.

A végrehajtó és a törvényhozó hatalmat nem ellenőrzi minőségi média, a bírák és az ügyészek szakmaisága és függetlensége legalábbis megkérdőjelezhető, a társadalom többsége pedig egyenesen a Kádár-rendszerbe vágyik vissza – az egyetlen vita tárgya, hogy a szocializmus nép-nemzeti jellegű legyen-e egy Pozsgay Imre vagy egy Orbán Viktor vezetésével, vagy inkább internacionalista-globalista színezetű legyen egy Horn Gyula vagy egy Dobrev Klára irányítása alatt. Még a gazdasági elit is az államilag vezérelt gazdaságban érdekelt, hisz sikerei nagyrészt a jó kormánykapcsolatokon, és nem a piacot forradalmasító innovációkon múlnak. Egy Rubik Ernőre száz Garancsi István jut.

A közélet polgáriasodásának, az előremutató politikai diskurzusnak és az ország demokratizálásának egyik legfőbb feltétele a parlamenti küszöb eltörlése volna, sőt: akár az egyéni választókerületek megszüntetését és egy tisztán listás rendszer bevezetését is érdemes lenne fontolóra venni – hisz az elmúlt harminc évben nemigen akadt Magyarországon olyan egyéni képviselő, aki választóinak érdeke mentén karakteresen szembe mert szegülni az őt jelölő párt akaratával. Hollandia és Izrael arányos választási rendszerük ellenére elég jól kormányozható országnak tűnnek, holott törvényhozásaikban számos párt vesz részt, és élükön szinte mindig kényszerkoalíciók állnak – a brexit elmúlt pár éve pedig azt jelzi, hogy a győztes szilárd hatalmát biztosító választási rendszer sem jelent garanciát a kormányválság nélküli stabilitásra.

A fentiek fényében nem az egy lista vagy két lista a legfőbb kérdés, hanem az, hogy az ellenzék a rendszerváltás programjával indul-e a 2022-es választáson, vagy kormányváltásra tör. A politikai realitás az utóbbi mellett szól, hisz az ellenzék jelentős része korrupt és a Fidesz lekötelezettje. Aligha kétséges, hogy ezek a pártok nem képesek koherens kormányprogramot összeállítani, és hogy az O1G érzületén kívül semmi közöset nem tudnak találni magukban és egymásban. Az éhség nagy úr, a Fidesz pedig túl jól kiépítette már a közpénzlopás csatornáit, hogy annak ezek az ellenzéki pártok és politikusok ellen tudjanak állni: miért bontsák le Orbán Viktor rendszerét, ha el is foglalhatják azt?

A rendszerváltás programja azt jelentené, hogy az ellenzék a kétharmados többséget célozza meg, amelynek birtokában átalakítja a választási törvényt, leváltja a legfőbb ügyészt, betiltja a kormányzati hirdetéseket, és a Fidesz által megszállt intézményeket visszavezeti a közszolgálathoz. Aztán az Országgyűlés néhány hónap múlva – már az új közjogi struktúrában – új választást ír ki. A kormányváltás programja ezzel szemben szociális ígéretek mézédes hazugságainak sorát kínálja majd, s ha sikeres lesz, egy olyan egységes baloldali párt megképzésének alapjává válik, amely semmilyen téren nem fog különbözni a Fidesztől: éppoly autoriter, éppoly neoliberális és éppoly zsákmányszerző szándékú bűnszövetkezetté válik. Tudomásul kell venni, hogy a huszonegyedik században ezek a hatalmas politikai monstrumok így működnek, vagy sehogy.

Logikus kérdés és nyilvánvaló csapdahelyzet, hogy mi történik, ha a rendszerváltás programja győz a 2022-es választáson, de nem kétharmaddal – az O1G-koalíció tagjainak erre is világos választ kell adniuk. E helyzet megoldása egy civilekből álló kabinet és olyan kormányzati politika lehet, amely minden erejével az önkormányzatiságot erősíti. Orbán Viktor hatalmi modellje, mint minden autokrácia, az erős vezető és a cselekvő kormány mögé rendeli a döntési kompetenciákat és a pénzügyi eszközöket – ezzel szemben kétségtelenül demokratikusabb, igazságosabb és európaibb politika a hatalmi súlypont önkormányzatokra helyezése, amellyel a mindenkori kormányok hatalmi arroganciája is mérsékelhető. Ez képezheti a megoldást a sokszínű koalíció működtetésére – egyrészt azzal, hogy a minisztériumok vezetését civilekre bízza; másrészt azzal, hogy a lehető legtöbb döntést delegálja alsóbb szintekre.

Nincs kétségem afelől, hogy a mai ellenzéki elit számára mindez értelmetlen, hisz az önkormányzatok zöme a kormánypárt kezében van – és mégis ezt kell tenni. Kevés egy vagy két választáson legyőzni a Fideszt: olyan polgári társadalmat és olyan politikai kultúrát kell teremteni, amely jobb, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere – ez pedig az elmúlt harminc év zsákmányszerző logikájával és hatalmi technikáival nem fog menni. S majd azután, hogy az ellenzék eldöntötte, mi a közös cél, amely az O1G-koalíció tartalmát képezi, el lehet kezdeni listákról és személyes ambíciókról beszélni.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/7. számában jelent meg február 14-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/7. számban? Itt megnézheti!