A „Közös ügyünk az állatvédelem” Alapítványt 2023 februárjában jegyezték be. Egy év elteltével talán érdemes egy pillantást vetni az alapítvány működésére és eredményeire.
Az előzmények nem adtak okot túlzott optimizmusra: ugyan a mezőgazdasági miniszter 2020 őszén kinevezett egy, a Nemzeti Állatvédelmi Program megújításáért és végrehajtásáért felelős miniszteri biztost, és ki is jelölt a számára fontos feladatokat, mint például az országos kóborállat-helyzet felmérése, egy országos ivartalanítási program kialakítása, a gyepmesteri telepek felmérése és fejlesztése, a kormányzat és az állatvédelemmel foglalkozó civil szervezetek közötti szorosabb együttműködés megteremtése és hasonlók, de a sokak által várt hathatós intézkedések és legfőképpen a területnek nyújtandó pénzbeli támogatások elmaradtak. Ami történt, az többnyire csak jól kommunikálható látszattevékenység volt: „tapasztalatszerző” országjárás, mintha az egyre súlyosbodó problémák nem lettek volna közismertek; álkérdéseket tartalmazó állatvédelmi konzultáció; szigorított jogszabályok, amiket nem tart be senki; online kutyatartási tanfolyam, ami csak azokhoz nem jutott el, akiknek szükségük lenne rá… Megalakult a Nemzeti Állatvédelmi Tanács, aláírták az Állatvédelmi Kódexet, megszületett egy Állatvédelmi Központ, létrejött a Nemzeti Állatvédelmi Szolgálat Egyesület; elindult egy „kutatás”, hogy miként javítható a hatóságok együttműködése.
Mindezek után aligha csodálható, hogy amikor bejelentették a „Közös ügyünk” alapítvány létrehozását, az állatvédelemben ténylegesen dolgozó és messze erejük felett teljesítő civilek egyáltalán nem osztoztak a hivatalos közlések lelkesedésében: a kommentek csak egy újabb sóhivatalról, egy-két újabb zsíros állásról szóltak. Az alapítvány honlapján közzétett beszámoló alapján úgy tűnik, hogy a pesszimista jóslatoknak nagy mértékben igazuk is volt. Különösen, ha figyelembe vesszük az ilyen jelentések műfaji sajátosságát, jelesül, hogy ezek (nagy) részben az író „alkotói munkásságának” elemei.
A beszámoló egyfelől számos eseményről és rendezvényről ad számot: például elindítottak egy állatvédelmi tudásbővítő kompetencia programot, együttműködési megállapodást kötöttek az Országos Polgárőr Szövetséggel, a budapesti és a veszprémi rendőrkapitányságokkal, és állatvédelmi szakmai napot szerveztek rendőrök számára annak érdekében, hogy az állatvédelmi eljárások szereplői hatékonyabban és szakszerűbben tudjanak fellépni az állatkínzás és más jogsértések ellen. Az alapítvány részt vett az EFOTT-on, a Magyarok Országos Találkozóján, a SZÍN fesztiválon, a National Bird Show Díszmadár Fesztiválon, valamint a Dogs on the Catwalk elnevezésű jótékonysági divatbemutatón, és támogatták az Állatvédelmi Pikniket is. Szerveztek állat-asszisztált foglalkozásokat hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek számára, pályázatot írtak ki tíz fő részére posztgraduális állatvédelmi jogi képzésekre, és szakmai díjat is alapítottak.
Mindez nagyon szép, remekül mutat a KESMA-médiumok címlapjain, csak az a baj, hogy az állatvédelem frontvonalában dolgozó, mentéssel, gyógyítással és rehabilitációval foglalkozó, menhelyeket működtető, örökbeadást szervező, a végtelenségig kizsigerelt (zömmel civil) szervezetek számára nem jelent semmiféle segítséget.
Persze a beszámolónak vannak konkrétabb, az égető napi problémákhoz jobban kapcsolódó részei is. Rögtön az elején leszögezi például, hogy „115 civil állatvédő szervezetet és 20 állatkertet részesített anyagi, 93 szervezetet tápadomány támogatásban”. Majd néhány sorral lentebb: „Az Alapítvány 2023-ban éves költségvetése nagyjából felét, 123 millió forintot állatvédő civil ernyőszervezetek fejlesztésére, prevenciós és edukatív munkájának megsegítésére, az állatkertek állatmentő és fajvédelmi tevékenységének erősítésére és az Állatorvostudományi Egyetem civil állatvédőket segítő ivartalanítási programjának támogatására fordította. […] A támogatásként kiosztott 123 millió forint legnagyobb részét a szervezetek ivartalanításra, illetve infrastruktúra fejlesztésre, kisebb részét (22 millió) oktatásra, kutatásra fordíthatták.”
A büszkén tálalt adat mindenre adhat okot, csak éppen büszkeségre nem. Az állatmentők helyzete sosem volt rózsás, de a covid, majd az ukrajnai háború, az azt követő rezsirobbanás és megélhetési válság, no meg a hatalmas infláció következtében 2021-22-ben tényleg az összeomlás szélére kerültek: egyre több a kidobott, elhagyott, rosszul gondozott állat, drasztikusan növekednek a menhelyek költségei, visszaesik az örökbefogadási kedv és az adakozási hajlandóság. Ebben a helyzetben a (szintén kizsigerelt) önkormányzatoknak, de leginkább az államnak kellene legalább az anyagi eszközöket biztosítani az állatvédelem működéséhez, hiszen az elvaduló helyzet nemcsak humanitárius kérdés: közbiztonsági és közegészségügyi problémákat is felvet. Az állatvédelmi felelős 2022-ben be is jelentette, hogy 500 milliós („soha nem látott összegű”) kerettel pályázatot hirdetnek, ami egyfelől nyilván előremutató intézkedés volt, másfelől azonban a problémák súlyához mérten teljességgel elégtelen: ha minden állatvédő szervezet, alapítvány, egyesület egyformán részesedett volna a keretből, alig több mint egymillió jutott volna mindenkinek, ami sokaknál egyhavi orvosi költségre sem lenne elég. Ehhez képest kifejezetten siralmas, hogy 2023-ban – immár az alapítványon keresztül – még ennek a szerény 500 milliónak is csak a negyedét fordították ilyen célokra, és még ebből is minden ötödik forintot „oktatásra, kutatásra” költöttek, miközben sok menhelyen az állatok éheznek.
(Néhány összehasonlító adat: az MTVA idén szintén 500 milliót költhet fodrászokra és sminkesekre. Egy törökországi kulturális rendezvényt másfélszer ennyivel, a Sepsi OSK székelyföldi focicsapatot – amelyben csak nagyítóval található magyar származású játékos – közel ötször ennyivel támogatott a magyar kormány. Szerintem ez nem normális.)
Visszatérve a „Közös ügyünk” alapítvány beszámolójához: a szűkmarkúság durva példája az is, hogy a dokumentum szerint „olyan civil szervezeteknek, amelyek az év során nem várt események miatt (tűzkár, autóbaleset, stb.) kiemelten nehéz helyzetbe kerültek, 5 millió forintos vis maior támogatást nyújtottak”. Megint csak a miheztartás végett: ötmillióból egyetlen jó állapotban lévő használt furgont sem lehetne venni…
Végül, ami (számomra legalábbis) a leginkább felháborító: „Az Alapítvány meghirdette az ’Én is az állatvédőket támogatom’ kampányát, […] ezt követően a számítások szerint kb. 800 millióval többet kaptak az állatvédő szervezetek az 1% felajánlásokból, mint 2022-ben”. Nyilván az én hibám, hogy annak ellenére sem találkoztam se Ovádi úr, se az alapítvány ezen kampányával, hogy akkoriban még aktív FB-használó voltam, s folyamatosan követtem számos állatvédő szervezet és menhely profilját, az egyéb médiumok használatáról már nem is beszélve. Az 1 százalékért egyébként mindenki szinte könyörgött, mint ahogy azóta is mindennaposak a támogatást kérő posztok, e-mailek, telefonhívások. Ez nyilvánvalóan elsődleges érdeke és megragadni való lehetősége a szervezeteknek, amivel ki-ki tehetsége szerint próbál is élni. Az eredmény akár csak részbeni kisajátítása az érdemi segítséget szinte egyáltalán nem nyújtó állam és az állami alapítvány részéről viszont olyan cinikus és pofátlan, hogy azt minősíteni csak nyomdafestéket nem tűrő szavakkal lehetne. Egyébként pedig tökéletesen illik az elmúlt bő három esztendő eseménysorába.
„Az Alapítvány 2024-ben az ideinél is széleskörűbb, kibővített tevékenységekkel tervezi támogatni a hazai állatvédelmet, bekapcsolva a művészvilágot és a vállalkozásokat is.”
