Tudtuk, hogy beteg, mégis hittük, hogy még maradt idő. Hittük, mivel hangja, lelki ereje ezt hitette el velünk. A fájdalmas hír ettől még igaz, 73 éves korában elhunyt kiváló külsős szerzőnk, barátunk, Mangel Gyöngyi. Decemberben beszéltünk utoljára, mesélt kórházi körülményeiről. Bár mindketten pontosan értettük, mi az a hospice, ő azt mondta, még nem érzi úgy, hogy itt lenne az idő. Épp nem voltak fájdalmai. Újságíró volt akkor, abban a pillanatban is, akit hajtott a tenni akarás, a jó ügy szolgálata, az információ gyűjtése és átadása. Épp akkor is akadt neki, méghozzá hírértékű. Úgyis csak unatkoznék itt, mondta, pedig aznap is fogadott látogatót.
Gyöngyiről az elhivatottságon, a zöld ügyekért való mély elköteleződésen túl a segíteni akarás jut először eszembe. Mindvégig mellettünk állt a Magyar Hang indulásakor. Vállalta, hogy ingyen is ír, eljött rendezvényeinkre, ellátott minket hónapokra félig használt, de a lapzártakor a falra kerülő oldalak kinyomtatására tökéletesen alkalmas papírlapokkal, öntötte magából a témákat és ötleteket.
Naprakész volt minden téren, s rettenetesen bántotta mindaz, ami a hazai környezetüggyel történt, történik. Más eszközünk nem maradt, mint az írás, a beszéd, az emberek tájékoztatása, a szemek nyitogatása; ő mindent megtett, korábban rádiósként is, az utóbbi időkben inkább betűvetőként, hogy a jó ügyet szolgálja. Ő maga volt a jó ügy. A hatalmas űr, amiről egy ember távozásakor beszélni szoktak ott tátong előttünk. De inkább egykor virágos mező ez, amit most pusztasággá szárított az aszály. Akkor leszünk hűek emlékéhez, ha azt a szolgálatot, amit ő folytatott az ÜGYért, igyekszünk legjobb tudásunk szerint tovább vinni. Nélküle sokkal nehezebb lesz, de csinálni kell, ezt akarja ő is. Isten veled, Gyöngyi!
