Hogy a közélet permanens rothadása, bestializálódása egyre nagyobb és intenzívebb léptékben zajlik? Újat nem mondok. Hogy a felelősök egyaránt fellelhetők mindkét lövészárok fagyzugos pontjain? Fújj! Közhely. De mivel közhely, természetesen igaz is. Napról napra, rohamtempóban fejünkre növő igazság. Mindez persze zárójelbe kerül, ha a Puzsér Róbert és Ábrahám Róbert közötti – tettlegességbe torkolló – publicisztikai csörtét helyezzük a közbeszéd fókuszába. Tegyünk így egy rövid ideig!
A diskurzus gerince, maga a konkrét aktus, hogy a Pesti Srácok publicistája Puzsér Róbertet megütötte, sok munkát nem ad: Ábrahám Róbert deklaráltan kiiratkozott mindennemű érdemi párbeszédből, abból az értelmiségi szerepből, hogy hiteles véleményt formáljon, hogy a közéletbe érdemben beleszóljon, arra ráhatása megalapozott egzisztenciális alapállásból sugározzon. Ezt nem én mondom, hanem ő döntött így abban a pillanatban, amikor is a szellem szféráiban alkalmazandó és praktikusan jól működő verbalitást eldobva, a „newtoni" világ alaptörvényeire hagyatkozva az öklével fejezett be egy vitát. Ábrahám Róbert mindenféle ideát és éthoszt meggyalázott és leköpött akkor, amikor ehhez a – ma már – mondjuk ki: atavisztikus eszközhöz nyúlt. Fittyet hányt az erkölcsi zsinórmértékre, a kulturális „kályhára", kurzusának legfőbb identifikációs alapvetésére, az Újszövetségre. Hasonlóképp feszítette szét a jogállamiság keretrendszerét, hogy aztán pszeudo-értelmiségiként egy óvatlan pillanatban büntetőjogi kategóriába sodorja magát. A harmadik pedig már csak a magam szentimentális ideájának való megfelelés: a babitsi értelemben vett „írástudók" éthoszának megtaposása.
Mackó
Puzsér áldozatisága nem mérhető Örkény hősééhez, ahogy Ábrahám sem náci, csak egy buta, dühös Mackó. Az intellektuális deficitre adott erőszakos reakciója azonban riasztó hasonlóságot mutat sötét történelmi korokkal.
Puzsér Róbert munkássága természetesen kritika alá szorul, érdemes és kell is rá reflektálni. Ez csak akkor tilos, amikor éppen fizikai erőszak elszenvedője. Amikor a szatirikus gúnyirata miatt, annak következményeként a véres arcát kell törölgetnie. Mert minden „de" és minden magyarázkodás az esettel kapcsolatban, ami a bántalmazott személyének helyesebb magatartásra való ösztönzésére irányul, a bántalmazó kapcsolatok belső természetének tűpontos reprodukálása. A bántalmazó cselekedetének relativizálása és súlyosságának bagatellizálása. Áldozathibáztatás, hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek.
Az intellektuális deficitre adott fizikai válasz pedig precedens értékű. Jól átélhető és realizálható üzenet a hatalom bértollnokától: szabad ütni, ha nem tetszik a másik ember véleménye. Életveszélyes tárnák feltárása ez.
„Mert most ők jönnek... /A rútak, /A tehetségtelenek. /A jellemtelenek" – fogalmaz Márai Sándor, s részlete katalizátorként funkcionál ezen aprócska ügy szellemi kibontása során. Mert bár az eset konkrét és személyekhez rendelhető, mégis körvonalai archetipikusak és személytelen mechanizmusként detektálhatók. Egy 14 éve működő rendszer hierarchiára, lojalitásra, bizonyos esetekben inkompetenciára és az alá-fölé rendeltség dinamikájából levezetendő erőfölényre felépített logikája, annak puszta automatizmusa lépett most működésbe. Az esetet övező reakciók és azok kulturális lepárlása sajnos azt jelzik, hogy nem utoljára.
