A Marketingsátán megelégelte, hogy gúnyt űzök hűséges szolgáiból: Szabó Péter motivációs trénerből, Marozsák Szabolcs női önbizalomedzőből, Kiss Ádám humorista-influencerből, valamint Habony Árpádból, Orbán Viktor személyi tréneréből és a nemzeti együttműködés rendszerének marketingkreatívjából – ezért elküldte sötét angyalát, Cristiano Ronaldót, hogy rontsa meg szeretett klubomat, a Juventus FC-t.
Látom magam a következő években: a tévé előtt ülök, és kínai szurkolólányok millióival együtt bámulom, ahogy a szabadrúgás előtt Ronaldo elhessegeti a labda mögül Pjanicot és Dybalát, gondosan felhúzza a gatyáját, megvillantja bámulatosan izmos combjait, és széles terpeszbe áll, hogy aztán húszból hét szabadrúgást fölé-mellé rúgjon, ötöt fölé, hármat mellé, négyet meg a sorfalba. Végül ha négyhavonta egyszer sikerül szabadrúgásból betalálnia, következhet az önelégült pózolás, a csodálatos médiapillanat, az egyedülállóan mémesülő szupersztár megdicsőülése a posztmodern térben. Amit csak gyűlölök a tömegmédiában, a popkultúrában és a huszonegyedik századi labdarúgásban, az mind ott lesz hetes számmal a hátán Juventus-mezben – és én ünnepelni fogok: a médiaélmény megront és ledarál. Eszembe fog jutni egyáltalán, hogy Pjanic és Dybala berúgná azokat a szabadrúgásokat? Vagy fejbiccentve tudomásul veszem majd, hogy erről már nem Allegri mester dönt, hanem a kínai szurkolólányok lájkjai? Tudomásul veszem majd, hogy az a gól, amit a hibátlan testű félisten nyolc méterről begurít, 2,25-ször annyit ér, mint amit egy szimpla világklasszis egy húsz méterről eleresztett kapáslövéssel szerez? A nyilvánosság új valóságot teremt: már nemcsak a sportigazgató igazol, már nemcsak az edző állítja össze a csapatot – megérkezett a marketinges: ahogy belepofázik a kultúrába és a politikába, úgy szól bele a legelemibb sportszakmai döntésekbe is.
Értem én a posztmodern futball faék primitívségű megoldóképletét: „Messi vagy Ronaldo?” Láthatóan a klubvezetők is megértették, hogy ez az út vezet a hőn áhított Bajnokok Ligája-trófeához, amelyet a klub több mint két évtizede hajszol hiába, miközben a legutóbbi öt döntőjét elvesztette. A Juventus igazgatói Ronaldo leigazolásával egyértelmű üzenetet küldtek az Európai Labdarúgó-szövetségnek: „Tényleg az a futball nagy kérdése, hogy Messi vagy Ronaldo? Nos, hát akkor a Juventus azt mondja: Ronaldo. Most már Torinóban van. Most már lehet nekünk csalni a kiélezett helyzetekben. Most már az is jó üzlet, ha a Juventus áll Európa csúcsán.” A klub igazgatóinak álláspontja kérlelhetetlenül pragmatikus és racionális: az Öreg Hölgy a pályán már nem tud erősödni, így nincs más választása, mint a posztmodern térben megelőzni riválisait, és világmárkává válni – amilyen a Real Madrid, a McDonald’s vagy a Coca-Cola. Ennek megfelelően a Juventus Cristiano Ronaldo személyében nem egy világklasszis csatárt igazolt, hanem ázsiai tévénézők tömegeit, amerikai mezeladásokat és globális bulvárpletykákat. Higuaínnak, aki hetvenhárom bajnokin negyven gólt szerzett, aki a BL-elődöntőből döntőbe rúgta a csapatot, aki a Wembley-ben a gödör mélyéről rántotta ki a Juventust, és aki minden meccsén példás alázattal védekezett, most dicstelenül távoznia kell. Hiába van a csúcson, hiába ő a kifogástalan fogaskerék a kifogástalan gépezetben.
Az elseftelt mítosz nyomában
Miként adja-veszi a vb-címeket a FIFA? Természetesen a játékvezetői döntések által.
Én azért váltam Juventus-szurkolóvá, mert a Ronaldók nem itt játszottak. A Juventus identitása a nevében van: tehetséges fiatalokat igazol, és klasszisokat ad el vagy vonultat vissza. Nekem nem a gól és nem a trófea legfőbb – hanem az identitás, mert csakis az ad azonosulási pontot egy szurkolónak. A Juventus ezzel az igazolással olyan útra lépett, amelyen néhány év alatt elveszíti a szurkolóit, és rajongók tömegét nyeri el helyette. A klub hívei világszerte kalapjukat lóbálva ünnepelnek, mindenki a lehetőséget látja ebben a transzferben, míg én azt, amit elveszíthetünk – ami pedig nem kevés, hisz mi vagyunk a Juventus. Nem globális brand, hanem lokális szellemiség és identitás. Nem az olasz Real Madrid, nem a szegény ember Paris Saint-Germainje – hanem a Juventus. Mindig is több, mint egy vállalat.
Úgy gondolom, hogy a nagy posztmodern futballdilemma megoldása a következő: Messi a jobb játékos, ugyanis ő a nagyobb zseni – hosszabb távon mégis Ronaldo a hasznosabb, mert ő mindig a maximumot nyújtja. Messi: átszellemült mágus – Ronaldo: acélizomba öntött vasakarat. Messi köré csapat kell, amely a személye alá rendelődik – Ronaldo kikényszeríti, hogy az őt körülvevő játékosok csapattá váljanak, és a személye alá rendelődjenek. Messi: Michelangelo – Ronaldo: Muhammad Ali.
A játék és a nemzet
Xhaka és Shaqiri a svájci nemzet albán hősei, és az albán nemzet svájci hősei. Valamit megháláltak azoknak, akik befogadták őket, és valamit megtoroltak azokon, akik a népüket irtották.
Messi tragédiája, hogy nem elégszik meg azzal, hogy jobb a pályán, mint Ronaldo. Nem emészti meg, hogy míg Ronaldo popsztár, addig ő csak egy egyedülállóan focizó, agresszív törpe. Ezért varratja széjjel magát, ezért hidrogénezteti a haját, ezért kell megtörnie vagy elüldöznie minden edzőt, akivel dolgozik. Ronaldo tragédiája, hogy egykor minden adottsága megvolt ahhoz, hogy gólerős játékmester legyen, csakhogy ő feladta a benne rejlő gigantikus potenciált a meccsenkénti gólszerzésnek és a kínai szurkolólányok imádatának talmi dicsőségéért: univerzális playmakerből – aki egyszerre szélső, irányító és befejező – szimpla góllövővé képezte le magát. Bár tagadhatatlan, hogy a csatárok közül az egyik legjobb lett, éppígy tagadhatatlan, hogy a Manchester Unitedban még egy a mainál sokkal komplexebb Ronaldo játékstílusa körvonalazódott.
Az én legfőbb fájdalmam az, hogy e két labdarúgó és az általuk reprezentált két klub, a Barcelona és a Real Madrid vetélkedéséből gyártotta le az Európai Labdarúgó-szövetség a huszonegyedik századi futball realitymitológiáját. Az előző tíz Aranylabda mindegyikét Messi és Ronaldo kapta. Az elmúlt tizenhárom évben a Barcelona és a Real Madrid nyolc Bajnokok Ligája-címet nyert – Európa összes többi klubja ötöt. A legutóbbi öt kiírásból négyet a Real Madrid nyert – és a fennmaradó egyet is a Barcelona. Újabb és újabb rekordok születnek, soha meg nem dönthető sorozatok épülnek, szemünk előtt csillog az „aranykor” – mert mindez már nem lesz megismételhető egy olyan labdarúgásban, ahol a videóbíró kizárja a szervezett csalást. Egyszer-egyszer azért bele lehet majd nyúlni a mérkőzésekbe, de olyan tendenciózusan segíteni két klubot és két játékost, mint az elmúlt évtizedben, többé nem lehet. A torinói Öreg Hölgy még felkapaszkodott a perszonalizált élménymarketing-futballvasút utolsó kocsijába, hogy könnyű kézzel tegye szexi márkává az évszázados identitást. Mindössze remélni tudom, hogy amikor Cristiano Ronaldo négy év múlva távozik, rá lehet még ismerni a Juventusra.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 14. számában jelent meg, 2018. augusztus 17-én. Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 14. számban? Itt megnézheti. Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.