Képzeljük el, hogy a buja tájba váratlanul teherautó tolat, és a platóról bűzös szeméthalmot borít a földre. Szemtanúként óvatosan figyelmeztetjük a sofőrt, hogy ezt ne csinálja, mire válaszul nekünk szegezi az adekvát kérdést: „Mert különben mi lesz?” Civilizált ember ilyen esetben nem jól irányzott lágyékrúgással érvel, vagy tenyértővel tarkóra mért ütéssel zárja le a vitát, hanem meghunyászkodva visszavonul, esetleg az intézkedés várható hatékonysága tudatában eleve rezignáltan a hatóságokhoz fordul. De a természet nem civilizált: kivár egy darabig, aztán ellenállhatatlan erővel csap arcon mindannyiunkat.
– Autóval közlekedni nem deviancia – reagált a dugódíj ellenzék által újra felmelegített ötletére Fürjes Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára az Országgyűlésben a múlt héten. Véleménye a kormány álláspontját tükrözi: a környezetünk talán valóban változik, de őrizzük meg a hidegvérünket, hiszen amíg a Fidesz irányít, nem kell lemondanunk az eddigi életünkről. Sok kevésbé látványos intézkedés mellett a rezsicsökkentés és a hatósági árassá tett üzemanyag is azt üzeni, hogy történjék körülöttünk bármi, a radikálisnak tűnő életmódváltás csak Brüsszel, a szélsőséges faölelgetők és Karácsony Gergely áfiuma.
Ismét Fürjest idézve, a kormány a fenti gonosztevőkkel ellentétben „nem akarja nevelni az embereket”, vagyis nem beszéli le őket az autózásról, és nem szól bele, hogy milyen hőfokon üzemel a kazán télen. Valóban nem nevelik a népet, sokkal kifinomultabb módszereik vannak a céljaik elérésére: a más területen is jól bevált kettős beszéddel egyszerre tartják szinten a harci kedvet és hitetik el sokakkal, hogy minden a legnagyobb rendben van. A ránk leselkedő káosz és a békébe csomagolt jólétet az örökkévalóságig fenntartó kormány képe között megnyíló üres tér Orbán Viktor valódi terepe, az a senki földje, ahol ő írhatja és kedve szerint alakíthatja a szabályokat. A magyar társadalom jelentős része számára az éghajlatváltozás és az ökológiai válság is elsősorban ebben az orbáni térben értelmezhető.
Így pedig a kormányfő lényegében nem különbözik a természetbe szennyet borító teherautó sofőrjétől. Azzal, hogy eleve kizárja az ellenvéleményt, és esélyt sem ad a számonkérésre, a „mert különben mi lesz?” szellemiségét teszi általános elvvé. Erőnek álcázott agressziója azonban hatástalan. A végeredmény szempontjából ugyanis mindegy, hogy elfogadjuk-e a károkozás tényét és az ember felelősségét a természet tönkretételében, vagy legyintünk a liberális hisztériakeltésre, és a változás kiszámíthatóságának biztonsága mögé rejtőzve hirdetjük a józan ész diadalát. Higgyünk a Jóistenben, a kvantumfizikában, Orbán Viktorban vagy a spagettiszörnyben, a forróság egyformán felperzseli a földjeinket, a vizünk ugyanúgy elfogy, a vihar pedig mindannyiunk termését tönkreteszi.
De tegyük fel, hogy nem így lesz. Képzeljünk el egy ennél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb forgatókönyvet, amelyben nem kell lemondanunk a fosszilis energiaforrásról, amelyben a hőmérséklet nem emelkedik drasztikus módon, amelyben nem indulnak el százmilliók a víz, az élelem és jólét irányába, vagyis egy olyan forgatókönyvet, ami szerint nem omlik össze az emberi civilizáció. Vajon a népmesei fordulat felmentene bennünket a bolygóért vállalt felelősség alól?
Ha nem lebegtetik előttünk az apokalipszist, mint a szamárnak a répát, akkor eszünkbe sem jut autó helyett gyalog útnak indulni, vagy tömegközlekedni? Ha a kutyafejű Putyin nem harapja ketté a gázvezetéket, már nem is érdemes letekerni a termosztátot? Mi bajunk származhat belőle, ha változtatunk az életünkön, abban bízva, hogy ezzel tehetünk valamit a környezetünkért: a természetért és a másik emberért egyaránt? Az önmérséklet akár polgári erény is lehetne, de a kormány értelmiségi holdudvara által előszeretettel emlegetett konzervatív forradalom is ideológiai munícióra lelhetne benne.
Az egyén és a társadalom lelki és mentális állapotára valószínűleg kedvezőbb hatással lenne, mint a „mert különben mi lesz?” agressziója. A természetről nem is beszélve.
Olvasna még Ficsor Benedektől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.
