Olyasmit teszek, amit korábban soha: az interneten Ukrajna térképét böngészem. Igaz, mindig is szerettem a térképeket, rengeteg van belőle itthon, de valljuk be őszintén, bármennyire is hagyománytisztelő vagyok, az interneten föllelhető térképpel semmi nem veheti fel a versenyt. A látványt annyira föl lehet nagyítani, hogy az ember úgy érzi, szinte repül a táj fölött; akár egészen mélyre is leereszkedhet, s a 10-20 méteres tereptárgyakat is szemrevételezheti – de a csúcs a sárga emberke, amivel végigsétálhatok az utcákon, körbe foroghatok, és szemügyre vehetek mindent: házakat, kerítéseket, kanyargós utakat és káprázatosan szép vidékeket a templomtornyokkal együtt. (Vicces, amikor ily módon a saját lakásom nyitott ablakait nézegethetem.)
Igen, mostanában így bolyongok Délkelet-Ukrajnában, ahol gyilkos háború folyik immáron háromnegyed esztendeje. S a napi híradások egymásután sorolják azokat a földrajzi neveket, amikről korábban soha nem hallottunk. Azt természetesen mindig is tudtam, hogy a főváros Kijev, és hogy az országot kettészeli a Dnyeper folyó, s természetesen Odessza neve is ismerősen cseng – a Krímre most nem akarok külön kitérni, mert az a téma nagyon ingoványos terep. De hogy Mariupol, Zaporizzsja meg Kramatorszk – na ne! És nem kívánom fölsorolni itt a rengeteg város és falu nevét, ami a híradásokban fájdalmas módon újra és újra előkerül. Ezért aztán kíváncsi természetem folytán már az is előfordult velem, hogy „végigsétáltam” a Dnyeper folyóra épült Nova kakhovkai vízi erőmű gátján, amit az oroszok állítólag föl akarnak robbantani, olyan vízözönt zúdítva ezzel a környékre, amilyen az emberiség megírt története során még nem volt. A szó szoros értelmében ott kő kövön nem maradna, a rettenetes ár földig tarolna minden falut és várost, amit elér. Mi lesz az arrafelé élő emberek tízezreivel?
Fordítva a dolgokon, szeretném megemlíteni egy különleges élményemet is, ami a híradások kapcsán történt velem, s rendkívül erős hatással volt rám. A riport pontos helyét már nem tudom, de mintha épp a fővárosról lett volna szó, illetve az újabban Kijevre hulló rakétaesőről. Egyes helyeken nincs vezetékes víz, nincs áram, nincs gáz – és jön a tél, ami arrafelé sem szokott túlzottan barátságos lenni. Ukrán asszonyok nyilatkoztak arról, miként igyekeznek túlélni ezeket a katasztrofális időszakokat. Ekkor mondta az egyik azt, ami nagyon megérintett: Sokkal többet és jobban figyelünk egymásra. Esténként összejövünk, beszélgetünk, és megosztjuk egymás közt, amink van. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint a békebeli időkben, amikor mindenki bezárkózott a saját odújába, és gyakran a szomszédjának a nevét sem tudta – hacsak meg nem nézte a névtábláját. Egy megkérdezett fiatalember arról mesélt, hogy soha életében nem látta még ilyennek az utcákat, amikor az ablakokból mindenütt gyertyafény világol, s a kirakatokat is gyertyákkal világítják ki.
Igen, ez valami egészen új és szokatlan az évszázadunkban, mert eddig a világ épp az ellenkező irányba tartott. Elembertelenedünk, elmagányosodunk, tele vagyunk szorongással és frusztrációval. S egy kegyetlen és gyilkos háború kellett ahhoz, hogy valahol a világban megforduljon ez az emberhez méltatlan trend, s végre tudomást vegyünk egymásról. Toleránsak, befogadók és önzetlenek legyünk. Igaz, hatalmas árat kell fizetni mindezért.
