„Ő ezt a mi megértetlenségünket választotta megértetésre, ki nem sírtságunkat kizokogtatásra, tébolyodott, szomorú titkunkat világos útmutatásra. Megérezte, hogy a sok népű, sok ínségű, sok kábulású, sok rongyú, sok zsolozsmájú ország a leggazdagabb kultúrvariációk, lehetőségek, érdekességek országa.” Ady Endre Jászi Oszkárról
Izrael pedig elpusztulván elpusztult örökre! – kiáltotta magaslatra állított kőjébe vésve időszámításunk kezdete előtt csaknem 900 évvel egy közel-keleti kis király, akinek alakját saját sztéléjén túl egyedül ez az állítólag örökre elpusztult Izrael őrizte meg. Még időszámításunk is ehhez az Izraelhez kötődik, és ennek a kőnek a jelentőségét is csak az adja, hogy erről az Izraelről szól. Ez a sztélé jut eszembe mindig Johann Gottfried Herder német költő, filozófus alakjáról is. Még ha nem is vagyok igazságos, mert sokkal több ő annál az egyetlen tudományos fejtegetésénél, amelyet a rettegő magyarság jóslatként örökített át. „A szlávok, németek, románok és egyéb népek között élő magyarok nyelve néhány század múlva talán már nem vagy alig(ha) lesz fellelhető” – ezen baljóslatú mondatán túl ugyanis mi, akik eltűnését a bölcselkedő költő felvetette, ihletet merítettünk munkásságából ahhoz is, hogy a népköltészetünkhöz forduljunk. Talán jobb is volna inkább ekként megőriznünk Herdert emlékezetünkben.
A napokban egy beszélgetésünk alkalmával Csintalan Sándor hozta fel a herderi jóslatot, engem pedig megbabonázott ennek az évszázados magyar bánatnak a felemlegetése, nem reagáltam rá. Ezért reagálok most, és ha már így adódik, akkor Csintalan Sándor születésnapján.
Emlékszem, mennyire szíven ütött, amikor tinédzserként az irodalmi szöveggyűjteményben lapozgatva, egyszer csak belebotlottam Illyés Gyula írásába, a válaszba, amit Herdernek és Adynak szánt. Idézte a késő biblikus, modern prófétát, Adyt, aki állítólag azt mondogatta magáról önmagának, hogy „most fölkel és fölöltözik az utolsó magyar”. Dacára a sok-sok évtizednek és a sok-sok magyarnak, aki Ady és köztem megszületett, tizenkilenc évesen én is éppen ugyanazt éreztem magamról, de titkoltan, meg sem fogalmazva. Hiszen ki is venné komolyan, és ki is értené meg az utolsó magyart, akkor nem lehetne ő az utolsó?! Ez a 22-es csapdája, amit magunkkal űz az elménk és búra hajlamos szívünk. Akkor lehetne megtörni a kételyt és a szorongást, ha meg mernénk azokat vallani másoknak, de rettegve, hogy csak bizonyosságot nyernek félelmeink, inkább hallgatunk.
Amikor most Csintalan Sándor a herderi jóslatot emlegette fel nekem, jellemző, hogy már egy lépésen a gyászon túlról jutottak el hozzám szavai. Oh, a szüleimmel csaknem egyidős Sándor, még emlegeti a herderi jóslatot, hiszen ma már, a mai generációknál fel sem merül, hogy ne veszne el ez a nemzet! Borongtam magamban. És gondoltam mindezt úgy, hogy előtte Perlaki-Borsos Noellel beszélgettem, egy diákközösség bátor tagjával, aki épp azt jelentette ki, hogy a rendőri kihallgatások közepette társaival időszerűnek érzik Petőfi verseit. 2023-ban! Petőfi verseit! Egy tizenkilenc éves fiatal, akárcsak én voltam, mikor Illyés szavait olvastam. Hány generációnak kell még eltemetnie a magyarságot, hogy végre észrevegyük: él!
És csak öngyilkolással halhat meg – állította Kossuth Lajos. És ő volt az is, aki Jézus az egyházáról fogalmazott próféciáját, hogy azt soha meg nem dönthetik, átfordította hazánkra. Kossuth egyik kijelentését azonban meghaladta a történelem, bár amikor aggódva Vidinben írta, igaz volt még: „meghalt nemzet feltámadására nem mutat példát a história”. Már mutat. Az a nemzet ugyanis, akinek elpusztulását háromezer évvel ezelőtt kőbe vésték, nem egyszerűen fennmaradt, hanem – minekutána újfent totális kiirtására törtek – államában még fel is támadt. 1948, Izrael Állama újjáalakulása óta minden bibliai sor, de vele minden magyar aggodalom is, másképpen cseng. Másképpen kell, hogy csengjen! A torz értelmezések mind szertefoszlottak.
A zsidóság azonban soha nem is saját eltűnése felett aggódott igazán. Ha fellapozzuk a Bibliát, a próféták keserveiben, dühöngő átkaiban egy egészen más zsigeri félelem hangzik fel: elvetheti-e őket az Örökkévaló? Életük értelme veszne azzal el. Mi értelme fennmaradni az Örökkévaló nélkül? Nem véletlen, hogy az oldalukból kisarjadó mozgalom, a kereszténység, eredetét feledve, gőgösen bele is kapaszkodott ezekbe a rettegésből szőtt szavakba, amelyek soha nem jöttek az Örökkévalótól. Hiszen az Örökkévaló szavai a következők voltak: „de megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad!” És hogy „mint a halál, olyan erős a szerelem”. Azóta tudjuk: erősebb.
Itt vagyunk most 2023 Magyarországán, és mintha megállt volna körülöttünk a történelem. Itt a Duna partjainál (bár szívemhez közelebbi a Tisza), az újból megújult Lánchíd lábainál (amelynek újjászületését a magára büszke, állítólag nemzeti kormányunk nem támogatta) vitatkozunk, veszekszünk, merengünk, tesszük, ami kell, mindezt magyarul. Gyászoljuk magunkat, magyar verseket idézve. Bibliai példákat hozok a magyarul megszólalni tudó szentírásból. Bútól aszó, epedő vállunkra Nobel-díj-eső hull, de mintha mindegy volna, el is áll. Miért temetjük folyton magunkat, amikor nemzet csak öngyilkolással halhat meg, de még utána is feltámad?
Azt gondolom, nem az eltűnésünktől félünk. Hanem attól, hogy nincs, amiért bármi vagy bárki megőrizne bennünket. Hogy bárki rajtunk kívül értelmet, értéket látna létünkben. Különleges nyelvünk, messziről jött idegenségünk biztosította fennmaradásunkat, de végtelenül magányossá is tett bennünket. Valójában a civilizációnk, azon belül különböző kultúrák és a történelem évszázados lassú, mesterségesen előidézhetetlen munkája hívta életre a magyarságot, és alkotta meg identitásunkat. Egy furcsa és páratlan mikroklíma született körülöttünk, amelyben összesűrűsödött az egész világ, mint ahogy a cseppen visszatükröződik a felhős, csillagos égbolt. A leggazdagabb kultúrvariációk országa. Őrei vagyunk ennek a különleges csodának, amelynek létezését a civilizációnk megbillenése éppúgy veszélyeztet, ahogy különleges állatfajokét a klímaváltozás (és a felelőtlen emberi magatartás). De míg mi, emberek, egyedül az ökoszisztémában növény- és állatfajok fennmaradásáért mozgósíthatunk energiákat, addig lesz-e bárki, aki értünk, magyarokért aggódik? Ez a félelem és ez a fájdalom állhat abban, hogy olyan szívósan hordozzuk magunkkal egy német filozófus ártatlan fejtegetését.
Ezért hoztam azt a mottót, amelyben Ady Jászi Oszkárt méltatja megindítóan. Ady Endre úgy ír Jásziról, mint aki beteljesítette ezt a mi meg sem fogalmazott vágyunkat. És akit elüldöztünk hazánkból, és még az emlékét is kitéptük szívünkből, tehát még rosszabbul is bántunk vele, mint Nobel-díjasainkkal szoktunk. (Bár azt hiszem, főbe lőném magam, ha Schmidt Mária beletenyerelne a Jászi-emlékezetbe is.)
Tinédzserként – akkoriban, amikor Illyés Gyula szövegét olvastam – írtam egy szerelmes verset Kossuth Lajoshoz Magyarok Messiása címmel. Egy olyasmi alak körvonalazódott benne, mint akit Ady Endre méltatott Jászi Oszkárnak címezve. És bár nálamnál nagyobb Kossuth-tisztelő (sajnos) kevés van manapság, és Jászi Oszkártól sem sajnálok egyetlen méltató szócskát sem, egyértelmű, hogy valójában egyik írás sem az említettekhez szól. Valakihez, aki nem mi vagyunk, de mégis ért minket, értünk megtanulja furcsa nyelvünket, magára veszi cipelhetetlen küzdelmünket, a sírból is kirángat minket, hogyha kell. Van egy ilyen férfi a történelemben. Azt hiszem, róla szövi álmát a magyarság. Mi, akiknek megadatott épp egy olyan történelem, mint amelyet a zsidóság álmodott magának a Biblia lapjain megőrizve. Idegenséggel, honfoglalással, Mózessel. Nem vagyunk egyedül. És amíg nem vagyunk egyedül, nem fogunk eltűnni sosem.
