Hol van mindenki más? – hangzik Enrico Fermi olasz-amerikai csillagász híres kérdése, arra utalva, hogy bár csak a galaxisunkban akár milliószámra is lehetnének idegen civilizációk (lásd erről a Drake-egyenlet megoldásait), mindezidáig még nem jutottunk egyik nyomára sem. Ezt nevezik Fermi-paradoxonnak. Nem arra kell gondolni, hogy miért nem látogattak eddig meg minket (legalábbis, bizonyítható módon – többen vélelmezik ugyanis, hogy az idegenek már jártak a Földön, gondoljunk csak a Roswell-esetre, az amerikai hadsereg által nyilvánosságra hozott UFO-jelentésekre vagy Avi Loeb izraeli asztrofizikus azon állítására, miszerint az ’Oumuamua csillagközi test esetleg egy idegen civilizáció űrhajója lenne – vagy van bizonyíték ugyan, de a kormányzatok azt titokban tartják).
A földönkívüli értelmes élet kutatói nem is efféle, hanem más jellegű bizonyítékok után kutatnak; maga Carl Sagan, az egyik leghíresebb űrkutató is azt mondta, hogy rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékokat kívánnak, azaz, mendemondákra, bizonyíthatatlan feltevésekre vagy akár közvetett bizonyítékokra alapozva nem lehet olyat kijelenteni, hogy létezik az emberi civilizáción kívül más technológiai civilizáció galaxisunkban. Ennek nyomait kutatják csillagászok, asztrofizikusok, asztrobiológusok, asztrokémikusok – azaz a Földön, illetve Naprendszeren kívüli fizika, kémia, biológia tudósai teleszkópjaikkal, rádiótávcsöveikkel, egyéb eszközeikkel.
Alapvetően a vizuális bizonyíték lenne a legmeggyőzőbb; találni egy olyan csillagot (vagy most már akár exobolygót is), amelyet valamilyen struktúra vesz körül. Hasonló meggyőző közvetlen bizonyíték lenne egy „űrsztráda”, azaz egy mesterséges féregjárat nyomainak kimutatása, vagy egy exobolygó légkörében olyan szennyezés, amelyet csak ipari-technológiai civilizáció okozhat. A SETI program maga arra jött létre, hogy idegen civilizációk által kiadott rádiójeleket fogjon be, de létrehozása óta még nem sikerült ilyet találnia.
Bár többen állítják, hogy csak idő kérdése, mikor találunk idegen létformákat, de a földön kívüli élet és a földön kívüli értelmes élet közötti határvonal nagyon éles. Földön kívüli élet közvetett nyomait (víz jelenléte, aminosavak, afehérjék stb.) már korábban is kimutatták, de amennyiben sikerülne is életre bukkanni, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy léteznie kell értelmes életnek is, főleg hogy léteznie kell technológiai civilizációnak, amelyik olyan lenyomatot hagy maga után, ami több száz fényév távolságból is kivehető. Nagyon rövid időtartamokról van szó az emberi faj esetében is: csak pár százezer évesek vagyunk, míg egy potenciális másik értelmes, földön kívüli civilizáció számára észrevehető nyomot az emberiség csak a rádió feltalálása óta, bő száz éve hagy. Így pedig maximum egy bő 100 fényév távolságra lévő civilizáció tudná a jeleinket befogni.
Visszatérve a Fermi-paradoxonra, annak számos – hipotetikus – megoldása lehetséges, egyik sem bizonyítható; amennyiben pedig egyértelműen sikerülne egy idegen civilizáció nyomaira bukkannunk, mindről azonnal kiderülne, hogy téves megfejtések, ugyanis mindegyik azt magyarázza meg, hogy miért nem sikerült találni más civilizációt azaz a nincs-re próbál megfejtést adni mind, nem a van-ra. Ezen megoldások egy része optimista az emberiség túlélése szempontjából, másik része viszont kimondottan borúlátó.
Mielőtt azonban megnéznénk a lehetséges megoldásokat (vagyis azok egy részét), nem árt tisztázni, hogy jelenlegi tudásunk szerint, mivel minden jel arra mutat, hogy a fizika, a kémia és feltehetően a biológiai törvényei is az egész univerzumban ugyanazok, ha kifejlődik valahol technikai civilizáció, a miénkhez hasonló (bár talán nem pont ugyanolyan) módon kell kifejlődnie. Kell legyen rengeteg víz az adott bolygón, jelentős mennyiségű szárazföld; a bolygónak elég nagy kőzetbolygónak kell lennie, melynek belül forró, megolvadt vas-nikkel magja van, mely védő elektromos pajzsot generál a bolygó köré; a kőzetbolygó kontinenseinek állandó mozgásban kell lenniük, hogy újra és újra feltörjön a földfelszínre rengeteg nehéz (és így a mélybe könnyen lesüllyedő) fém; a nyersanyagok (főleg a vas) miatt legyen a bolygó kitéve rendszeres meteor-bombázásnak, de ne legyen élet-kipusztító üstökösök útjában; a bolygón meg kell jelenjen az állati és előtte a növényi élet is, hiszen a kőzeteket apró szemcséjű talajjá csak az egyre terebélyesedő növények gyökerei képesek (több száz millió év alatt) felőrőlni; ki kell két nemnek alakulnia a növények és állatok világában is, hogy a genetikai örökítőanyag rekombinációja genetikai sokféleséget és változatosságot tudjon kialakítani; továbbá, tekintettel az urán felezési idejére, abban az időben kell ilyen civilizációnak kialakulnia, amikor már nem túl nagy a sugárzás mértéke, de még elég nagy ahhoz, hogy atomerőműveket is tudjon alkotni ez a bizonyos civilizáció. Önreprodukáló organizmusok kifejlődése elképzelhető ezen feltételek teljesülése nélkül is, ám – jelenlegi tudásunk szerint – technikai civilizáció ezek nélkül nem fejlődhet ki.
A megfejtések alapvetően három csoportba oszthatóak. Az egyik szerint mi vagyunk az egyedüli lények az egész univerzumban vagy legalábbis az egész galaxisunkban, és ezért nem akadtunk még mások nyomára. A másik szerint van máshol is technológiai civilizáció, de valamiért még nem látjuk őket; előbb-utóbb viszont sikerrel járunk, csak idő és fejlődés kérdése (ezekkel nem foglalkozunk ebben a cikkben). A harmadik megfejtés szerint a jelenlegi tudományos módszereinkkel kimutathatatlanok, azaz, nagyon jól rejtőzködnek, sőt, akár egyfajta űrállatkertben vagyunk tartva, izolálva másoktól, és nincs is esélyünk őket megtalálni.
1. Mi vagyunk az elsők. Az emberiség számára a lehető legoptimálisabb megoldás az, hogy az első technológiai civilizáció, amelyik kialakul, egyszerűen elpusztítja a többi ilyet („First in, last out”). Még csak nem is kell szándékosnak lennie ennek; bőven elég, ha az űrutazásra képes civilizáció „megfertőzi” vagyis sterilizálja a másik, élet kialakítására képes bolygót. Ha például az emberiség képes lenne „gyarmatosítani” az űrt, akkor nyilván olyan bolygókon telepednénk le, ahol van folyékony víz, de van szárazföld, azon már van élet (táptalaj), és így tovább; a bolygó elég nagy ahhoz, hogy atmoszférát fenntartson, és amelyiknek sugárzásoktól védő-óvó mágneses szférája van, melyet a folyékony vas-nikkel bolygómag generál (és amelyen van állati-növényi-gomba élet is, noha értelmes élet nincs vagy annak legfeljebb csak a kezdetei). Egyszóval ha látnánk egy „megaföldet”, és képesek lennénk meghódítani, biztos, hogy megtennénk, ezáltal elvennénk az esélyét annak, hogy azon a bolygón is kialakuljon az értelmes élet.
2. Mi vagyunk az egyetlenek. Az előzőhöz hasonló megfejtés. 2015-ben két csillagász úgy számolta, hogy 92 százalékos eséllyel alakul ki legalább egy másik civilizáció is az univerzumban; csakhogy az olyan bolygók 92 százaléka, ahol ez megtörténhetne, még egyszerűen nem alakult ki. Alan Guth, a kozmikus inflációs elmélet megalkotója szerint a világegyetem tágulásával egyidejűleg rengeteg „buborékuniverzum” keletkezik – az átlagos univerzum tehát meglehetősen fiatal, és nem volt még elég idő ahhoz, hogy legyűrje a valószerűtlenség oddsait az értelmes élet kifejlődésének esélye.
3. Rosszkor, rossz helyen. Egy, az emberiség számára szintén kedvező (bár kevéssé kedvező) megoldás, hogy egyszerűen túl nagy az univerzum (csak a mi galaxisunk 150 000 fényév átmérőjű). Lehet, hogy vannak még értelmes civilizációk a világban, de túl messze ahhoz, hogy észrevegyük egymást, ráadásul, az univerzum tágulásával még messzebb kerülünk egymástól. Így mindenki egyedül van – de legalább nem lesznek űrháborúk. Meg amúgy is, ha lenne egy 100 fényévnyire lévő civilizáció, akkor 100 évente egy üzenetet tudnánk váltani velük. 1000 év, mire eljutunk a bemutatkozáson túl addig, hogy beszéljünk egy pár szót az időjárásról is.
4. Rosszkor, rossz időben. Ez nagyjából ugyanaz, mint az előző megfejtés, csak nem térben nagy az univerzum, de időben is. Ha egy intelligens faj mondjuk 10 ezer évig, vagy, tegyük fel, 100 ezer évig él, mielőtt bármilyen okból (például üstökösbecsapódás, szupernova-robbanás; önpusztítás) kifolyólag nyom nélkül elpusztulna, akkor összesen 100 ezer évig van lehetőség fogni a jeleit. Ha mondjuk 1 millió évvel ezelőtt a szomszédunkban, mondjuk 500 fényévnyire, volt egy ilyen civilizáció, akkor azt 999 500 évvel ezelőttől 899 500 évvel ezelőttig tudtuk volna megfigyelni; most már legfeljebb csak a romok maradtak.
5. Mi vagyunk a szerencsés túlélők. Jelenlegi tudásunk szerint a Földhöz hasonló kőzetbolygó a galaxisunkban úgy nagyjából 8 milliárd lehet, egy nagyságrendnyi hibahatárral (800 millió-80 milliárd). Amit nem tudunk, az az élet kialakulási valószínűsége. A Nagy Szűrő-megoldás szerint maga az élet könnyen és gyakran kialakul… ám van egy olyan állomása a különböző evolúciós lépéseknek, melyeket a többség nem képes átlépni. Ez a Nagy Szűrő lehet például az, hogy a sejtmag nélküli élet nem tud sejtmagos életté válni, vagy az, hogy az egysejtű élet nem képes többsejtű életté válni. Gondoljunk bele, hogy Földünkön a prokarioták 3,45 milliárd évvel ezelőtt jelentek meg, az első eukarióták 2,7 milliárd évvel ezelőtt, míg az első többsejtű élet mindössze 600 millió évvel ezelőtt. Azaz 2,1 milliárd évig csak egysejtű eukarióták lakták bolygónkat. Ez 3,5-szer annyi idő, mint amióta többsejtű élőlények léteznek. Ezen belül az ember körülbelül 200 ezer éve létezik, írásbeliség úgy nagyjából 6000 éve van – a földi élet nagy részében egysejtű volt, ahogy a feltevés szerint a legtöbb bolygón, ahol kialakul az élet, az nem jut el egy jóval magasabb fokra. Ez a megoldás megengedi azt, hogy legyenek más civilizációk, csak azok számát nagyon alacsonyra teszi. Egy változat az is itt, hogy teljesen és totálisan egyedül vagyunk, nem is volt, és nem is lesz más civilizáció rajtunk kívül.
6. Mi vagyunk önmagunk sírásói. Egy kicsit kevéssé optimista a következő megfejtés. Akár van „elérési” távolságban másik civilizáció, akár nincs, amint egy civilizáció eljut arra a szintre, hogy rádióhullámokat bocsát ki az űrbe, már csak kevés ideje van hátra, mert teljes bizonysággal elpusztítja saját magát. Hogy ezt nukleáris szennyezéssel teszi-e meg (mint ettől féltek korábban), vagy a fosszilisek elégetésével, vagy úgy, hogy a fertilitás (bármely okból kifolyólag) az életfenntartó 2,1-es ráta alá esik; vagy akár azzal, hogy létrehozzák a Mesterséges Intelligenciát, amelyik… nos, amelyik idővel átveszi helyüket, nem is fontos, csak az, hogy az adott civilizáció kétségkívül halálra van ítélve. Ennek egy lehetséges megfejtése a túlburjánzás hipotézise, egy 2022-es felvetés, miszerint azok a civilizációk, melyek képesek terjeszkedni az űrben, ezt vagy megteszik, és így olyan magasra nő az energiaigényük, hogy annak súlya alatt összeroppan a civilizációjuk, vagy visszafogják magukat, és ez esetben némaságba burkolóznak. Tulajdonképpen nem kell ehhez a hipotézishez még az sem, hogy az adott civilizáció kilépjen az űrbe: az anyabolygót is tönkreteheti a folyamatosan növekvő energiaigény.
Az utolsó három megoldás inkább sci-fi-be illő: ezek szerint az, hogy vannak-e még más élőlények, egyszerűen bizonyíthatatlan.
7. Mi lakunk az űrrezervátumban. Az emberiség számára egy közepesen optimista megoldás, hogy nem csak, hogy vannak más idegen civilizációk, de azok nálunk sokkal fejlettebbek, és egy ideje már megfigyelnek minket. Ezt a megoldást már Konsztantyin Ciolkovszkij, a modern rakétatechnika és űrkutatás megalapozója felvetette kéziratainak egyikében, mielőtt magát a kérdést Fermi feltette volna. Ciolkovszkij szerint elképzelhető, hogy már megpróbáltak velünk kommunikálni idegen civilizációk, nagyjából olyan hatásfokkal, mint amikor mi próbálunk kígyókkal, farkasokkal vagy gorillákkal. Felvetette, hogy a bekövetkezett sikertelenség óta várnak ránk, megfigyelnek minket, hátha valami jó sül ki a dologból, és majd akkor érdemesek leszünk arra, hogy meglátogassanak bennünket. John A. Ball 1973-ban hasonló módon gondolkodva vetette fel az „űrállatkert”-hipotézist, miszerint tudnak rólunk, figyelnek minket, de „űr-rezervátumként” tekintenek ránk.
8. Mi mind a Mátrixban lakunk. Egy eléggé nyugtalanító (vagy megnyugtató?) magyarázat szerint az egész világunk csak egy szimuláció, nem pedig egy úgynevezett „alapvalóság”. Tulajdonképpen mindannyian csak öntudatra ébredt „NPC”-k (non-playing character, nem-játszó karakterek) vagyunk, illetőleg bizonyos embertársainkat úgy irányítják a velük „játszók”, mintha „sim”-ek lennének (az ismert Sims nevű játéksorozat karakterei). Ez esetben felesleges is lenne keresni az idegen lényeket: nem írták bele a programba készítőink, és azonnal meg fogjuk őket találni (vagy ők találnak ránk), amennyiben ezt írják bele a szimulációba. Ez részben nyugtalanító felvetés, mert tagadja a szabad akarat létezését, részben megnyugtató, mert biztosak lehetnénk abban, hogy amennyiben valamiért véletlenül elpusztítanánk magunkat, akkor a szimuláció irányítói visszatöltenének egy biztonsági mentést, átírnának néhány parancssort, és újrakezdenénk az egészet, anélkül, hogy tudnánk arról, hogy mi történt velünk, vagy, hogy egy korábbi játékváltozatban meghaltunk. Nick Bostrom oxfordi filozófus szerint, aki írt a különböző, emberiséget veszélyeztető egzisztenciális fenyegetésekről, vagy a minket esetlegesen elpuszító, általunk létrehozott szuperintelligenciáról vagy a saját magunkat mesterségesen feljavító különböző beavatkozások bioetikájáról is, ennek az esélye, tehát annak, hogy egy szimulációban élünk, magas.
9. Az idegenek itt élnek közöttünk. Tulajdonképpen ez a felvetés nem más, mint a Men In Black-filmek szinopszisa. Nem csak, hogy vannak idegen lények, de közöttünk járnak-kelnek, nagyon jól álcázva magukat. A legtöbb idegenekkel kapcsolatos összeesküvés-elmélet (reptiliánok, kis szürkék stb.) tulajdonképpen erre megy vissza. Ahogy Szilárd Leó válasza is Fermi eredeti, Los Alamosban feltett kérdésére is: „az idegenek itt járnak közüttünk, és magyaroknak hívják őket.” Mielőtt valaki komolyan venné, a paradoxonnak ez a Szilárd Leó-féle megoldása a legkevésbé valószínű.
