Sosem használtuk el még ilyen korán a Föld éves erőforrásait

Évről-évre egyre hamarabb éljük fel a Föld egész éves erőforrásait, idén már július 29-én felhasználtuk. 1971 volt az első olyan év, amikor az emberiség globálisan több földi erőforrást használt fel, mint az egy év alatt megújulni képes. Jelenleg úgy élünk, mintha 1,75 Föld állna rendelkezésünkre – az emberi túlfogyasztás pedig rövid távon is súlyos következményekkel járhat.

Az Ökológiai Túllövés Napja (Earth Overshoot Day) koncepcióját William Catton dolgozta ki, még 1982-ben, majd a 2000-es évek közepén kapta fel a kifejezést kampányszerűen a Global Footprint Network nevű zöldszervezet – bár Donella H. Meadows vezetésével egy kutatócsoport már 1972-ben aggasztó című jelentést tett közzé A növekedés határai címmel. Alaptézisként lefektették, hogy a földi civilizáció jelenlegi formájában gyakorlatilag a végtelen növekedésre épül, ami nem fenntartható. Míg a szennyezett víz idővel megtisztulhat természetes módon, a kivágott fák helyén újak sarjadhatnak, a lehalászott állomány ismét erőre kaphat, a légköri szén-dioxidot meg tudja kötni a biomassza, úgy könnyen belátható, hogy bizonyos erőforrásokból a készleteink végesek: bármennyi új kőolaj-, földgáz- vagy kőszénmezőt sikerülhet is felfedezni, a már kibányászott szénhidrogéneket senki sem fogja visszatemetni a hegyek oldalába, vagy a tenger mélyére, azok végérvényesen elhasználódnak.

Idén tehát július 29-én jött el az Ökológiai Túllövés Napja, amely tavaly augusztus 1-jén, 2017-ben augusztus 3-án, 2016-ban pedig még augusztus 5-én volt.

William Catton könyvének felütésében így fogalmaz: először csak élünk a természetes forrásokkal, aztán azt hisszük, azok végtelenek, kimeríthetetlenek, utána már a jövőnket éljük fel, majd jön az elképedés, a kételkedés fázisa, hogy ez így nem lesz jó: majd végül jön a „crash”, az összeomlás. Ezzel a címmel (Összeomlás) Jared Diamond még könyvet is írt, melyben azt bizonyítja, hogy az emberi felelőtlenség korábban is pusztító hatású volt a természetre: szerinte minden olyan esetben, ahol az ember megtelepedett, kíméletlenül kihasználta, sőt, elhasználta a természetes erőforrásokat, majd, azok elfogyván, kényszerűem tovább állt (ami magyarázat az emberiség paleolit-kori vándorlásaira és egész Földön való elterjedésére) – vagy, ha ez nem volt lehetséges, pusztító polgárháborúk után gyakorlatilag eltűnt a színről. Ez az összeomlás nem feltétlenül kell gyorsan bekövetkezzen, bekövetkezhet graduálisan is.

„Már maga az eltartóképesség jelent egy határt. Bármely népesség, mely túlnövi eltartóképességét, túllő a határain, számolhat azzal, hogy nem sokáig lesz képes fenntartania magát. És azzal, hogy ha egy népesség az eltartóképessége fölé kerül, károsítja annak a rendszernek az eltartókapacitását is, melytől léte függ” – írták Meadowsék már 1972-ben. Más szavakkal, ha egy-egy rendszerelem a túlterhelés miatt károsodik, és kiesik, a még meglévő rendszerelemekre nagyobb terhelés jut, amelyek emiatt fognak károsodni, míg végül beáll a teljes leállás. Ez nem csak kisebb rendszerekre igaz, de magára a földi ökoszisztémára is, amire az emberi civilizáció épül. „Amikor a népesség és a gazdaság hirtelen olyan szintre esik vissza, amelyet a Föld természetes ökoszisztémiái még éppen, hogy képesek eltartani, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezt a folyamatot egészségromlás, konfliktusok, ökológaiai pusztulás és óriási társadalmi egyenlőtlenségek kísérik”, és ez a megállapítás nagyon szépen összecseng Boutros Boutros Ghali 1985-ben mondott híres bonmot-jával: a jövendő háborúkat a víz birtoklásáért fogják megvívni.

Ezzel a gondolattal, hogy a benzin, kerozin, földgáz, előbb-utóbb elfogyhat, a technikai civilizációban élő ember nem nagyon találkozik, legfeljebb akkor kapja fel a fejét, ha ismét emelkedik a bezin ára. A civilizáció igényei ellenben nagyok, és nem csak a szénhidrogénekről szólnak: rengeteg fát, homokot, mészkövet, sőt édesvizet, termőföldet használunk el évente. Iowában a korábban negyven centi mélységű termőföld a talajerózió miatt ma már csak húsz centis, a világ homokbánya-készletei kiapadóban vannak, és lehetne még sorolni tovább; az igények kielégítése érdekében hatalmas sebeket ejtünk a Földön, a felszínén, a bányák mélyén, az óceánokon és tengereken. Többen érvelnek amellett, hogy a földi kapacitások túlhasználása igazából egzisztenciális fenyegetés már a civilizációra nézve, a tavaly elhunyt fizikus, Stephen Hawking egyik utolsó figyelmeztetése is az volt az emberiség számára, hogy sürgősen nézzen új bolygó után, mert a jelenlegin 100 év múlva már nem lesz elképzelhető az élet.

Bár a megújuló források ténylegesen megújulnak, nem feltétlenül képesek egy év alatt annyira regenerálódni, mint amennyire el vannak használva. A mocsarak korábban kiváló ülepítők, szűrők voltak: azok lecsapolásával a felszíni édesvizeink lettek szennyezettebbek. A szibériai vagy portugál erdőtüzek nélkül is több erdőt vesztünk el, akár fakitermelés, akár kiszáradás miatt, mint amennyit ültetünk vagy saját magától újul meg – a pusztító erdőtüzek pedig csak következményei annak, hogy azok kiszáradnak a szárazság miatt. Jelenleg is több termőföldet veszítünk évente, mint amennyit a környezet regenerálni tud, és főleg, több szén-dioxidot engedünk a levegőbe, mint amennyit a földi ökoszisztéma természetes körülmények között meg tud kötni. Minden évben több jégtömeget veszítenek nyáron a folyókat tápláló gleccserek, mint amennyit visszanyernek télen, ha pedig végleg eltűnnek, akkor az nyári szárazságokat okozhat főleg Kínában és Indiában, de az USA-ban is; a mi Dunánkat is az Alpok gleccserei táplálják, melyek már most évente egy métert veszítenek vastagságukból.

Az, hogy minden évben egyre korábban jutunk el arra a pontra, amikor a fogyasztás felemészti az évente megújuló forrásokat, az azt jelenti másképp megfogalmazva, hogy a túlfogyasztás napjáig élünk a Föld biokapacitásának „kamataival”, utána viszont már az évezredek, sőt, évmilliók alatt felhalmozódott „tőkét” fogyasztjuk; így pedig a következő évben még kevesebb lesz ez a kamat. A jelenség, azaz, a Föld forrásainak túlzó kihasználása szorosan össze van kapcsolódva a globális felmelegedéssel illetve az abból következő klímaváltozással, vagy inkább: klímakatasztrófával, ami pedig ráerősít a biodiverzitás csökkenésére, azaz a hatodik kihalási hullámra.

Hiszen a szénhidrátok elégetésével nem csak túlfogyasztunk, hanem az üvegházhatást is növeljük. A Fermi-paradoxon (ha annyi sok potenciális űrbéli civilizáció van, hogyhogy nem találkoztunk még egyikkel sem?) egyik lehetséges megoldása is ez. Adam Frank csillagász-fizikus amellett érvel, hogy egy fejlődő civilizáció előtt négy lehetséges út van, és ebből csak egy út az, ami fenntartható módon járható. A másik háromban a civilizáció összeesik, és ezek közül az utak közül a legfélelmetesebb az az opció, hogy a civilizáció rájön arra, hogy tenni kell valamit, tesz is a változás érdekében, de későn és túl keveset: így összeomlik. Robin Hanson közgazdaság professzor A nagy szűrőnek nevezte el azt a még ismeretlen jelenséget, amelyik megoldja a Fermi-paradoxont; Nick Bostrom filozófus szerint ennek a nagy szűrőnek nagyon erőteljesnek kell lennie, hogy gyakorlatilag 0-ra redukálja az általunk ismert idegen civilizációk számát, és Peter Ward paleontológus szerint ez a nagy szűrő nem más, mint a globális felmelegedés.

Bármilyen forrásból is kerül a levegőbe, tény: egyre több szén-dioxidot tartalmaz a légkör. Amikor a mérések elkezdődtek, 1958-ban, még „csak” 315 ppm (rész per millió rész) volt a CO₂ aránya. Ez a szám minden évben egyre feljebb megy, most már egészen biztosan átléptük a 415-ös határt is. Egy kutató, Rob Jackson szerint ezer évre eldöntöttük előre utódaink sorsát ezzel, és amikor ennyi széndioxid volt legutóbb a levegőben, 15 méterrel volt magasabb a vízszint – egy ekkora vízszint-emelkedés után nem sok maradna a part menti városokból. (Ha minden jelenlegi szárazföldi jég elolvadna, belevéve az Antarktisz hatalmas, több kilométer vastag jegét, akkor 70 méterrel emelkedne meg az óceánok vízszintje. Amikor legutóbb ilyen volt, még az Antarktiszon is pálmafák nőttek.)

A lehetséges veszélyre a tudósok már idejekorán felhívták a figyelmet. Már 1970 környékén nagyjából tisztában volt a tudományos közösség azzal, hogy a globális felmelegedés egy valószínű opció, 1990 körül pedig ki is alakult a konszenzus ezen a téren. Ám a felmelegedés lehetőségét már 100 éve felvetették, sőt! Svante Arrhenius svéd kémikus már 1896-ban rájött, hogy a légköri szén-dioxidszint emelkedése üvegházhatást eredményez. Ez az üvegházhatás, melyhez több, a légkörben jelen lévő gáz (sőt, még a vízgőz is) hozzájárul, alapvetően egy kimondottan jó dolog: enélkül mínusz 17 fok lenne a földi átlaghőmérséklet (a jelenlegi plusz 15 fok körüli helyett), azaz, a Földünk egy óriási hógolyóra hasonlítana, amilyen a Jupiter Európa vagy a Szaturnusz Rhea nevű holdja is. A jelenlegi mértékű üvegházhatás viszont már most borzalmas nyarakat okoz a Föld sok szegletében: Ausztráliában már évekkel ezelőtt sem volt ritka a 40 fokos napközbeni hőmérséklet, ahogy Afganisztánban, Pakisztánban, vagy a Közel-Keleten sem. Úgy tűnik, el kellett a pusztító nyaraknak Európát érniük. hogy az európai közvélemény érdemben foglalkozzon a kérdéssel – Németországban egymást követő két napon is megdőlt a melegrekord, azaz, a másnapi melegrekord az előző napit döntötte meg! Akárhány Greta Thunberg tüntethetne, ha nem volnának ilyen meleg napok Nyugat-Európában, a politikusok nem foglalkoznának érdemben a kérdéssel.

A globális felmelegedés kapcsán még érdemes megjegyezni, hogy a rendszerben lévő megnövekedett energiaszint nem csak azt jelenti, hogy minden sokkal melegebb lesz, hanem, hogy az időjárási jelenségek szórása és előrejelezhetetlensége is megnagyobbodik. Ez a magyarázata annak, hogy míg Párizsban 40 fok feletti hőmérsékletet mértek, a Tour de France futamát lefújták jégeső és sárlavina miatt.

Mi a megoldás? Ha nagyobb a fogyasztási igény, mint amennyit a Föld elbír, akkor vagy a fogyasztásunkat (globális lábnyomunkat) kell visszább vegyük, vagy más energiaforrások után kell néznünk. Szerencsére a technológia gyakorlatilag rendelkezésre áll. Skóciában a napokban két Skóciányi energiát termeltek a szélerőművek. Németországban is volt már olyan nap, amikor a lakosokat megkérték, hogy fogyasszanak minél több áramot, mert nem bírják a rendszerben elraktározni az aznap termeltet. Ahogy átlépünk Ausztriába, szélerő-farmokat látunk, pedig Magyarországon is tudnának forogni a kerekek. A napkollektorok még felhős és téli napokon is tudnak energiát termelni, sőt, már most is kaphatóak napelemes tetőcserepek is. A probléma ott van, hogy a magyar energiahálózat nincs felkészülve arra, hogy ne központilag legyen termelve az áram: egyetlen nagy központi hálózat van, amelyik adja az áramot, és fogadni nem tudja, ezért a helyben megtermelt áramot helyben kell akkumulátorokba elraktározni.

De ez csak az energiatermelés megújításának módjai közül néhány: ha el akarjuk kerülni azt, hogy a közeljövőben minden évben két Földnyi biokapacitást használjunk el, akkor okosabban kell bánnunk a termőföldekkel is, az édesvizekkel is, illetve, jobban oda kell figyelnünk a természetes szűrőrendszerek állapotára, és saját magunknak is „méregteleníteni” kell a Földet: nagyon úgy tűnik, hogy a széndioxid-semlegesség már nem elég, hanem negatív emisszióba kell fordítanunk civilizációnkat. Szépen kinéző cél, amit a frissen az Európai Bizottság élére megválasztott Ursula von der Leyen megfogalmazott, hogy 2050-re Európa legyen karbonsemleges, de lehet, hogy már túl későn fog jönni és túl kevés lesz.