A politikai nyelv és általában véve a politikai tudat iránt kiemelten érdeklődő diákként azt látom, a magyar értelmiség legnagyobb hiányossága, hogy nem képes valóban politikailag gondolkodni. Ez a képtelenség persze egybeesik a magyar történelemmel. A familiarizmus és a huszadik századi totalitarizmusok hálójában a magyar „politikai” garnitúra nagy része nem volt képes felépíteni azt a politikai ösztönt, amivel képes lett volna az eszményinek tekintett értékeket a meglévő társadalmi gyakorlattal összevetni, és annak tükrében egyszerre kompromisszumokat hozni az értékeinkkel kapcsolatban, és közösségileg értelmezhetővé, befogadhatóvá tenni őket.
A magyar történelem ilyen górcső alatt éppen azt mutatja meg, hogy a szabadság elsődleges működési tere a politika, nem az értékek. Ahol nincs politika, ott a szabadság sem lesz, noha meggyőződéssel vallott értékek még lehetnek szép számmal. Az elnyomás szociológiája a politikai ösztön megakadályozása, nem az értékkülönbözőségé. Az érték: absztrakció. A politika? Gyakorlat.
A rendszerváltást követően azonban volt egyetlen érzelmi közösség, aminek vezetése képes felépíteni egy politikai perspektívát a demokráciához (ezáltal leuralni és önmaga ellen fordítani azt). Valószínűleg azért történhetett ez, mert már a rendszerváltás pillanatához sem a liberalizmus depolitizáló kliséivel állt hozzá, hanem stratégikusan. Sőt, ugyanez a közösség napjainkig hihetetlen mennyiségű erőforrást fektet abba bele, hogy a változó világot politikailag értelmezze, ezáltal a hatalom élét újra és újra a világhoz hajlítsa.
Mindeközben az ellenzékinek nevezett nyilvánosság három hóbortja, a szakértelem (de inkább csak szakértősködés), a választási taktikázás (ki hol lépjen vissza? ki kivel induljon?) és a moralizálás (21. század, Európa és a többi értelmetlen klisé) azt folytatólagosan depolitizálta, megfosztva minden kezdeményező képességtől, gyakorlatilag lehetetlenné téve, hogy ugyanebből a nyilvánosságból bármi figyelemreméltó kiverekedje magát.
És nem is tette. Nem véletlen, hogy a mai politikai pillanathoz – amikor is, végre valahára, nem csupán a NER-hez szegődik társul a politikai ösztön – egy ex-NER-esre volt szükség. Máshogy aligha történhetett volna meg: a tudás odaát van. Magyar Péter ereje éppen abban rejlik, hogy NEM Messiás. Csak a politikai jellegű gondolkodásra képtelen nyilvánosság számára tűnik úgy, hogy a semmiből a szíveket megszerezni valamiféle messiásvárás eredménye. Nem, ez bizony az a nagyon konkrét politikai perspsektíva, ami az ellenzéki nyilvánosságból sose jöhetett volna, hiszen onnan mindig is hiányzott. Ha Magyar Péter sikeres akar maradni, mindennek a szöges ellentétét teszi, amit a budapesti értelmiség és az ellenzéki nyilvánosság mond vagy tesz: akarva vagy akaratlanul ők a NER legerősebb pillére.
Az teljesen világos, hogy a NER 2024-re minden értékalapot elárult, amivel a saját mélyen politikai ösztönvilágát nyelvileg megépítette: a hazát, a szuverenitást, a kereszténységet, stb. Magyarország egy regionális összehasonlításban leszakadó ország, aminek jelenlegi vezetése egészen bizonyosan abban érdekelt és arra játszik, hogy kivezesse az országot a demokrácia és a civilizáció közegéből, ha nem 2026 után, akkor 2030 vagy 2034 után. A pálya világos: a jogállam tönkretétele, az ország gazdaságának klientális átszervezése az erős állam által felügyelt, szabadpiaci működéstan helyett, eurómilliárdok teljesen szégyentelen lenyúlása és ezzel összefüggésben emberi sorsok tízezreinek tönkretétele, titkos szerződések a nyugati civilizációt megbénítani igyekvő két nagyhatalommal, az információs tér feletti teljes kontroll (Vodafone, kínai szerződések, stb.) kiépítése, stb. Közben meg haldoklik a kereszténység, helyette megy az orbitális gyűlölet. A gyűlölet itt nem ellenzéki klisé: társadalmi valóság, ami lelkeket tesz tönkre.
Mindez egyértelmű. A kérdés innentől fogva annyi, hogyan lehet mindezt politikailag opponálni.
Hát pont nem Dobrev Klárával meg Gyurcsány Ferenccel, akik az elmúlt 20 év vitathatatlanul legkártékonyabb párosa a politikai kronológia mentén elgondolva. Vagy a Momentum önmagukat hirtelen felfedezett „liberálisaival”, akik számára a liberalizmus nem sokkal jelent többet a Pride színeinél és az elfogadással kapcsolatos kliséknél. A liberális demokrácia, ha valaha lesz Magyarországon, egy, a nemzeti jelképekkel operálni képes mozgalomra fog épülni, ami áthidaló elem lehet a nemzet mai kitaszító értelmezése és a demokrácia működéstana között. Jó hír: ez a mozgalom minden előzetes várakozással szemben megindult. Annyit tehetünk, hogy részt veszünk abban a politikai (!) pillanatban, amit ez a mozgalom létrehozott – noha mi érdemtelenek voltunk rá.
Ha sikerrel jár, majd lehet épkézláb, erős baloldalt és civilizált jobboldalt építeni, meg mindenféle értékeknek teret adni. Majd lehet parlamentáris demokráciát építeni. Természetesen ez a kiegészítés akkor és azáltal válik érvényessé, ha az a bizonyos értelmiség, ami ma oly szorgalmasan kéri számon Magyar Péteren az értékeket és a jellemet, tényleg ott lesz a rendszerváltás után, valódi nyomást képez vele (meg az utódjaival) szemben, és nem hagyja, hogy a hatalom örökletes gonoszsága újra sírba vigye a köztársaságot. A demokráciát, tudniillik, nem a Tisztaéletű Hérosz fogja elhozni. Ilyesmiben reménykedni - na az volna az igazi messiásvárás! Az az önsorsontó moralizmus, ami inkább megsprórolná magának a politikai munkát a tökéletességben való reménykedés oltárán, s ezáltal magát önkéntes szolgaságra ítéli.
Ha bárkinek vezérszemélyiség jellemével vagy a nyilvánvalóan a kormánypárti honfitársaink felé intézett megnyilvánulásaival van problémája, tehát megint csak az „értékek” csapdájában marad, és a hatalom előtt hajt fejet. A szabadság algoritmusa a politika, nem a morál. Az később jön a sorban.
Az oldalon megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
