Bacsó Béla ikonikus remekművét, a Tanút 1969-ben meg lehetett csinálni. Persze tudjuk, aztán kerek tíz évig dobozban állt, de 1979-ben bemutatták. Játszották a mozikban, szerepelhetett a cannes-i fesztiválon, ahol azonnal megvásárolta 32 ország. Csák János számára megerősíteném: meg lett engedve, hogy forgalmazzák, és se hatvankilencben, se később senkit nem rúgtak ki ezért az állásából. Pedig 1979 még nem a rendszerváltás előtti valódi lazulás időszaka volt, és a történet az egész szoci ideológia lényegét ragadta meg – nem csak a Rákosi-korszakét.
Ezzel szemben a miniszter 2023-ban, 33 évvel a demokrácia és a szabadság kivívása után kirúgta az állásából L. Simon Lászlót, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját a fent említett filmnél nem tízszer és nem ezerszer jelentéktelenebb ügy miatt, hanem egy en bloc jelentéktelen hisztériázás miatt.
A leghatározottabban nem értek egyet azzal, ahogyan a gyermekvédelmi törvény a 18 éven aluliak ellen elkövetett valódi bűncselekmények mellett emlegeti a homoszexualitást. Rafinált módon, ügyesen mellécsúsztatva teszi ezt, de azért megteszi, és a közvélemény ezáltal hajlamos összemosni a kettőt, holott a pedofília valódi bűne és egy senkinek nem ártó, magánügynek számító hajlam között ég és föld a különbség. Nem lenne szabad egy lapon emlegetni a kettőt.
Ha valaki – velem ellentétben – elfogadja, hogy az azonos nemhez vonzódás nem tetszik az Úristennek és nem helyes dolog, a megtámadott fotók bemutatását akkor sem tekintheti ártalmasnak. A törvény szerint tilos 18 éven aluliak számára olyan tartalmat elérhetővé tenni, amelyik „a szexualitást öncélúan ábrázolja”. Ezek a képek azonban nem öncélúan, hanem sehogyan sem ábrázolják a szexualitást. Valamikor azt gondoltuk, hogy „a törvény a tiszta beszéd”, ez a jogszabály – sok más maihoz hasonlóan – nem az, mert rosszul fogalmaz, a „szexualitást” mint egy elvont fogalmat nem lehet ábrázolni. Bizonyára szexuális eseményre, aktusra, erre késztetésre vagy valami ilyesmire gondoltak, de nem azt írták.
A homoszexualitás népszerűsítése is tilos, de ezek a képek nem népszerűsítették azt, csak megmutatták, hogy van ilyen – sok idős embernek is otthont adó – közösség a világon. Azt pedig, hogy létezik ilyen szexuális irányultság, azt nem 18, hanem minden 8 éves gyerek tudja, ha az erkölcsvédő szenteskedők a fejük tetejére állnak, akkor is.
Ez a fontoskodás azért is nagyon elkeserítő és nevetséges, mert egyébként a fotós, Hannah Reyes Morales a kiállítottaknál bővebb, erről a közösségről készült képsorozatát az internetről csak az nem hívja be, aki nem akarja. És még az a kérdés sincs kiírva, hogy elmúltam-e 18 éves. Ami pontosan annyit ér, mint a halottnak a csók, de még ez sem bukik föl, mert fölösleges lenne, hiszen a képsorozat egészében az árnyéka sincs semmi obszcén vagy pikáns tartalomnak.
A New York Times-nak is dolgozó Moralest mélységesen elkeserítették a Budapesten történtek. Azt nyilatkozta a Fülöp-szigeten készült képeiről, hogy „Ezek a fotók kedves és szerető emberekként ábrázolják a Golden Gays közösség tagjait, akiknek van mit adniuk és tanítaniuk a világnak a családról és az erőről a megpróbáltatások közepette.” Teljesen igaza van. Meghatóak és szépek a képei.
Az ember legszívesebb bújna az asztal alá szégyenében, és a durva szocialista cenzúra személyes tapasztalatával a háta mögött is kiakad, hogy ma ilyen eljárás előfordulhat.
Elkeserít, hogy ezen a botrányos történeten is könnyedén átsiklottunk, és sokan már fél év elteltével sem emlékeznek rá: Milyen fotók? Milyen főigazgató? És mi volt? – kérdezik tágra nyílt szemekkel. Azért is írhatnám ezt a cikket, hogy ne olyan gyorsan felejtsünk, de nem ezért ragadtam klaviatúrát. Hanem azért, mert amikor L. Simon a felsorakozott dolgozók egyetértésüket kifejező tapsvihara közben távozott a nemzet eme jeles épültéből, akkor rövid időn belül elfoglalta a székét Demeter Szilárd. Aztán megdumálta a minisztert, hogy ugyan már csináljanak egy még nagyobb intézményt a számára: a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központot. És vonják be alá a Természettudományi Múzeumot, a Petőfi Irodalmi Múzeumot, a Természettudományi Múzeumot, az Iparművészeti Múzeumot, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot és az Országos Széchényi Könyvtárat (OSZK-t).
A terv annyira volt kidolgozva, hogy néhány héten belül még a neve is megváltozott: Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ kezdi meg munkáját július 1-től. Ezt most már kormányhatározat is kimondta. Ez lesz az új neve magának a mai Nemzeti Múzeumnak is, és ennek a tagintézményei lesznek a többiek. Hát egy teljes sor nem elég a leírásához: Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.
Erre az egészre Dúró Dóra teremtette meg az alkalmat, a kormányt egyébként durván kritizáló Mi Hazánk alelnöke. Ő fordult a kormány kulturális és innovációs miniszteréhez. De mi történt volna, ha Csák János miniszter nem ugrik azonnal, és nem küldi el L. Simont? Akkor a Petőfi Irodalmi Múzeumnak lett volna Nemzeti Múzeuma? Merthogy Demeter addig ott volt főigazgató. Vagy a Nemzeti Múzeumból más ürüggyel távolították volna el a vezetőt? Vagy semmi sem történt volna? És itt állnánk a nyár elején ilyen szép nagy kulturális konglomerátum nélkül?
Tucatnyi kérdést vet fel ez az átgondolatlan központosítás, de csak azt az egyet teszem fel: miért pont ezt a hat intézményt integrálják? És mit keres a múzeumok – állítólagos – csúcsszervében az OSZK?
A Demeter alá szervezés egyik indoka az átfedések kiküszöbölése. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Vendéglátóipari Múzeum tevékenysége bármi módon is átfedésben lenne, mondjuk, a Természettudományi Múzeummal. Bizonyára sokan forgolódnak éjszaka álmatlanul az ágyukban, attól félve, hogy valami átfedés lesz a budapesti múzeumok között. Ám ezt a rettenetes veszélyt sem szüntetik meg, hiszen Budapesten még jó néhány múzeum és könyvtár van. Képzeljük el, hogy az Európa egyik legnagyobb ilyen tárgyú gyűjteményével rendelkező Bélyegmúzeum a Bartók Bélát ábrázoló bélyegekből szervezne kiállítást, az OSZK pedig ugyanakkor a Bartókról szóló könyvekből! Hát azért ebbe nem rokkanna bele az ország, sőt kifejezetten érdekes lenne. Ha együtt csinálnának kiállítást, akkor még inkább. Mi az hát, amit ki kell küszöbölni?
És miért nincs a konglomerátumban a Néprajzi Múzeum? Vagy a Nemzeti Galériát – azaz a hazai képzőművészeti gyűjteményt is – magába olvasztó Szépművészeti Múzeum? „A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ első feladata lesz láthatóvá tenni a magyar közgyűjteményeket, és megmutatni azt az értékhalmazt, azt a kulturális kincset, amit őrzünk és gondozunk" – mondta Demeter Szilárd a közelmúltban tartott sajtótájékoztatón.
Semmi nem stimmel. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy semmi. Az értékek képtelenek halmazt alkotni, állandóan változóan, de egymással összefüggésben éppen, hogy rendet alkotnak, mind az egyén, mind a nemzet kultúrájának mozgékony gerincét alakítják. Ez a funkciójuk. Ezen kívül, könyörgöm: a népművészet vagy a képzőművészet nem része ennek az úgynevezett „értékhalmaznak”? Az nem érték? A Baross Gábor miniszter által több mint 130 évvel ezelőtt létrehozott Postamúzeumnak is vannak kulturális kincsei, ahogyan az Országos Színháztörténeti Múzeumnak is bőven. És még sorolhatnánk, de nem azért, hogy még több intézményt olvasszanak be, nem, semmiképpen nem azért, hanem csak az egész konstrukció teljes logikátlanságának érzékeltetése végett.
És mi az, hogy láthatóvá kellene tenni a közgyűjteményeket?! Demeter valahogy úgy ment az Irodalmi Múzeumba, hogy csak az aszfaltot nézte, és nem vette észre a Nemzeti Múzeumot vagy a Duna-partról az OSZK-t? Persze tudom, hogy csak divatos kifejezésekkel vagdalkozik, de átvitt értelemben is értelmetlen, amit mond. A Nemzeti Múzeumban éppen az ő belépése előtt volt látható a Magyar Mennyasszony című kiállítás. Az 500 évet felölelő nagyszabású tárlat elsöprően sikeres és látogatott volt. Mit kell ennél jobban „láthatóvá” tenni? Agyrém.
Most persze fog kapni valamennyi kis suskát, de ezt a pénzt integráció nélkül is elő lehetett volna teremteni. Ha fejleszteni akarnák a súlyos gazdasági gondokkal küzdő intézményeket, az bizony nagyon fontos lenne, de ehhez lényegesen növelni kellene a támogatást, nem pedig demeterizálni, azaz átnevezni a Magyar Nemzeti Múzeumot, és a többieket alá gyömöszölni.
Elképesztő fejetlenség.
Hihetetlen tervszerűtlenség.
Kapkodás az események pillanatnyi sodrásában.
Felelőtlen játszadozás ezekkel a nagyszerű gyűjteményekkel, nemzetünk büszkeségeivel.
