Ezen a nyáron immár huszadik alkalommal töltjük az év 24. hetét egy jól tervezett és megépített, kellemes hévízi apartmanház udvarra néző földszinti bérleményében. A két évtized alatt a „portásfülke” helyzetünkből adódóan megismert, megismerhetett üdülőtársaink, kis hazánk szinte minden sarkából valósiak. Húsz esztendeje egy-egy hétre előttünk zajlik az élet. Mindig örömünkre szolgált az ország keleti/keletibb feléből érkezettek természetes, mondhatni falusias közvetlensége, amelynek gyakran volt része a természetes – és mindig a megérkezett által kezdett – köszönésen túl néhány, akárcsak Jucinak, a vizslának, vagy Öcsikének, a tacsinak indított barátkozgató jó szó, majd a gazdikkal valló szóba elegyedés. A nagyvárosokból érkezettek jó része már erősen híján volt/van az emberi faj fennmaradását szolgáló együttműködés, társulékonyság eme elemi és első gesztusának. Vannak, akik súlyos csomagcipeléssel közeledve a lépcsőházhoz, teraszunk mellett három lépéssel elhaladva, le- vagy éppen felszegett fejjel öntudatosan vonulnak, mint akiknek minimum egy látótérvizsgálat kijárna. Mások erősen a lábuk elé nézve vetnek felénk egy ferde tájékozódó pillantást: „látjuk-e őket?”, „megúszhatják-e így szótlanul elsunnyogva?”
De miből lesz a cserebogár? – kérdi a népi szólás.
A mai fiatalok, az x, y, z és még ki tudja, milyen generáció nem tud mit kezdeni sem magával, sem a társas helyzetekkel. Évente háromezerrel nő a sajátos nevelési igényű (SNI), köztük autizmussal élők, figyelemhiányos hiperaktivitásúak, tanulási és beilleszkedési nehézségekkel, triplán hátrányos helyzettel megvert/megáldott gyermekek száma. Ilyen gyors lenne a biológiai, genetikai mutáció? Vagy valami kulturális, társas, exponenciálisan terjedő járvánnyal van dolgunk a hétköznapokban, látván az egyre több zombit magunk – funkcionálisan talán még kvázi egészséges, de statisztikailag egyre csökkenő mennyiségű – populációnk körül.
Minap az udvar nyers valósága, mint egy laboratórium, mint cseppben a tenger tárta elénk a zombi képződésének mikrokozmoszát. Az udvarra begördült családi terepjáróból 40-50 év közötti – feltehetően édesapa (ritkán hallani manapság) és 6-8 év közötti – feltehetően saját – fia szállnak ki. „Járása, mint komor bikáé…” stílusban és tempóban, amúgy a megszokott macsó koreográfiában – elöl a férfi: apa, vajda, aztán mögötte a slepp – vonult az üdülőtárs a lépcsőház felé. Már 4-5 méterre a közelünkbe érve elengedett egy a mögötte kullogó ifjonc számára is bizonyára hallható „Jó napot”-ot. Arra, hogy az őt követő gyermek kinyögött-e valami üdvözlés félét, nem volt figyelemmel. Mint aki a modellszemély (jó esetben szülő) utánzásából eleddig csak csalódásokkal, „égéssel” járó, önbizalom és énerő romboló tapasztalatokat szerzett, a mögötte osonó, első vagy második osztályt pár napja kijárt (óvodát végzett) ifjú, „hangosan” csendben maradt.
Nyitottságom és annak jeléül, hogy őt is felnőtt emberszámba veszem, ráköszöntem: „Szevasz!” Első pillantása, mint zárt zombi világába betörő félelmetes ellenségre, irányult felém. Másodjára a neki háttal, tempósan vonuló férfi felé tekintett, kérdően, segélykérően: „Apa, mit kell ilyenkor csinálni?” Mondanom sem kell, hogy kérdése, kérése a levegőben maradt… füstbe ment.
S ha már a líra világára asszociálunk, hasonló elhagyottsági, cserbenhagyottsági élményét írta meg a korai életszakaszban történt személyiségfejlődési zavarral küszködött József Attila a Mama (nem Anya, Anyám…!) című örökbecsűjében: „Csak ment és teregetett némán / Nem is szólt, nem is nézett énrám.” Ez kérem komplett lelki gyermekgyilkosság! Csoda, ha azonosulván az őt (meg)bántóval, a „le vagy tojva” frusztráció kínját ellentétébe magasztalás („Most látom, milyen óriás ő”) után önmaga vetett véget életének?
Manapság tömeges lelki gyermekgyilkosság zajlik, a végeredményét látjuk. Törődetlen szülők, törődetlen: elhanyagolt, neveletlen gyermekei.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
