Mindenfajta irónia nélkül, borzongással vegyes elismeréssel mondom: csodálatra méltó az a képesség, amellyel Orbán Viktor nézőpontot vált. A különös jelenséget – mint éjszaka, felhőtlen nyári égbolton a csillagokat – a jogállamiság körüli uniós vita kapcsán lehet most megfigyelni. A miniszterelnök éppoly hézagmentes érveléssel védi a konszenzuális demokráciát, a politikai kisebbség jogait az EU-ban, mint amilyen kíméletlen erőpolitikával szűkíti idehaza a parlamenti minoritás jogait, mozgásterét.
A kettős mérce gyönyörű példája, amikor Orbán Viktor egyébként méltánylandó, jogos kritikát fogalmaz meg a brüsszeli tervekkel szemben. Az uniós pénzek megvonása a jogállamiságot megsértő tagállamok esetében nagyon súlyos szankció: alapvető garanciák beépítése nélkül aggályos létrehozni egy ilyen mechanizmust. Még akkor is, ha az uniós döntéshozatal legendás lassúsága és körülményessége miatt feltételezhető, hogy világos többségi szándék esetében is hosszú időbe telik majd, amíg ténylegesen elzár Brüsszel egy pénzcsapot.
A kormányfő szándéka az időhúzás: bármit is mond, kiemelt szempont számára, hogy a 2022-es választásokig ne kelljen az uniós források apadásával szembesülnie.
Mégis indokolt egy ilyen szankció esetében az érdemi jogorvoslati lehetőség, vagyis az Európai Bírósághoz való fordulás lehetőségének biztosítása. Ahogy a parlamenti kétharmad bármikor rendelkezhetne itthon arról, hogy az Állami Számvevőszék pártokat sújtó bírságai ellen lehessen jogorvoslattal élni, amely a tisztességes verseny garanciális eleme lenne. Emlékszünk ugyanis, hogyan élesítette a 2018-as kampányban egyes ellenzéki pártok kárára ezt a fegyvert a szervezet, amelyet történetesen egy korábbi fideszes képviselő irányít.
A miniszterelnöknek azonban esze ágában sincs úgy bánni az ellenzékével, tágabban: bármely, a kormányától független közéleti szereplővel itthon, mint amit magának az EU-tól megkövetel. Itthon nem zavarja a többségi uralom, kifelé visszatérne a bibói, egyensúlyra érzékeny demokráciafelfogáshoz.
Bárhogy végződjék is az uniós tagállamok körében és az Európai Parlamentben nagy többséget élvező jogállami kritériumok miatt megvétózott uniós költségvetés és gazdasági mentőcsomag ügye, a magyar kormány aggasztó módon szigetelte el magát az európai politikában.
A csak a lengyelekkel közös vétó mutatta meg, hogy Orbán Viktor összeurópai szinten elvesztette a tavalyi európai parlamenti választásokat. Nem Soros György miatt került szorongatott, kisebbségi helyzetbe – noha a milliárdos befolyása a politikai folyamatokra tény, még ha nem is olyan mértékű és jellegű, ahogy a hazai kormánypropaganda beállítja –, hanem az európai választók döntése és a saját manőverezése okán. Az unió két csúcsintézménye rendelkezik közvetlen demokratikus legitimációval. A közvetlenül választott Európai Parlament és a tagállamok polgárai által megválasztott állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács. A többség uralmát felpanaszoló miniszterelnök illiberális irányvonala mindkét testületben kisebbségben van. Részben azért, mert hosszú évek óta meghatározó uniós politikusokat és intézményeket – lásd: „Brüsszel”” – használ itthon, belpolitikai céllal bokszzsáknak, s nem képes álláspontjához támogatókat szerezni a fontos uniós testületekben.
A vétó a nem 27 országra tervezett EU döntéshozatali rendjével visszaélő, kisebbségben maradt vezető(k) zsaroló húzása.
A pávatánc egyre darabosabb, Európa pedig már nagyon unja. És a magyar választó?
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/48. számban? Itt megnézheti!
