Hatvanhat éves korában meghalt Krémer Balázs szociológus-szociálpolitikus. A tragikus hírről felesége számolt be a Facebookon, hozzátéve, hogy Krémer betegséggel küzdött, de váratlanul hunyt el.
Krémer 1957. augusztus 23-án, Budapesten született. 1982-ben végzett az ELTE TTK matematika-fizika, egy évvel később pedig szociológia szakán. Külföldi és magyarországi egyetemeken is oktatott, a Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszékének docense volt. A Medgyessy-kormány idején részt vett az európai uniós csatlakozás előkészületeiben, majd EU-s szociális védelmi területen dolgozott. Az Esély folyóirat szerkesztőbizottságának is tagja volt, 1994-ben pedig tagjává vált a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesületnek.
A társadalomtudós rendszeresen szerepelt a nyilvánosságban, sokat foglalkozott foglalkoztatáspolitikával és kisebbségekkel, munkanélküliséggel és szocioökonómiai rendszerekkel. Gyakran hozzászólt a közélet ügyeihez a szakterületeitől függetlenül is, hol arról, hibrid rezsimben élünk-e, máskor a koronavírus-járvány körüli diskurzus tanulságairól, de publikált például a Magyar Bálint-féle Magyar polipban is. Az utóbbi tanulmánykötetben A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája címmel jelent meg írása. Olyan lapokban jelentkezett még írásokkal, mint a Mozgó Világ, a Beszélő, az Élet és Irodalom, a 168 Óra vagy épp a Szociológiai Szemle. Facebook-oldalán is mindvégig aktív maradt, bő egy hónapja pedig még ő búcsúzott Bíró Andrástól, nem sokkal korábban pedig Ferge Zsuzsától, akit anyamesterének, gondolkodása egyik legmeghatározóbb alakjának nevezett. Az ő osztályán is kezdte annak idején kutatói munkáját.
Februárban volt az oldalán egy hosszabb hozzászólása Kardos Andrásnak az értelmiség árulásáról szóló cikkéhez. A szociológus konklúzióként a következőket vonta le: „az értelmiségi lét eltűnésében nincsenek bűnösök és áldozatok – e folyamatokban »mindenki szem a láncban«. És innen nézvést inadekvát az árulások és árulók, a bűnök és bűnösök leleplezése – az a kérdés, hogy a./ e megváltozott társadalmi-gazdasági környezetben van-e egyáltalán bármilyen szándék, igyekezet, elszántság egy nyitottan gondolkodó, a világot érteni és értelmezni szándékozó, az igazságnak (és nem Szókratész tekintélyének) elkötelezett értelmiségi világ iránti igény? – avagy, tulajdonképpen mindenki megtanult elevickélni ebben az immár semmiben nem »értelmiségi«, de kétség kívül akadémiai, tudományosan technokrata létben? Nem vagyok biztos, márcsak a generációváltások nyomán sem abban, hogy a hajdani, értelmiségi lét utáni nosztalgia bármilyen jelentőséggel bírna manapság. Na jó, ha igen, akkor sem megyünk semmire az árulók leleplezésével, a bűnbakok gyártásával – inkább gyakrabban kellene tudnunk leülni egy kocsmában, és meghívni egymást egy sörre. Bizalommal, barátságosan, nyitottan, kontextusokon átnyúlva. Már szerintem...”
