A kormány feltámasztaná a sok évszázados hagyománnyal bíró budai szőlőművelést, kár, hogy mindezzel egy mélygarázs építéséről terelnék el a figyelmet. Pedig a terv akár az értékmentésről is szólhatna, hiszen a borkészítés egykor valóban elválaszthatatlan volt Budától.
A következő évek jelentős fejlesztéseinek köszönhetően pedig újjászületik a Fehérvári rondella alatti, időtlen idők óta méltatlan állapotban lévő történelmi terület is. (…) Több középkori örökséggel rendelkező európai városban találunk példát a meglévő szőlős- és gyümölcsöskertek megtartására, védelmére és a korábbi szőlősök, gyümölcsösök visszatelepítésére. (…) A Nyugati kertek kialakításának célja a nagy jelentőségű, de mára eltűnt budai borvidék megidézése, és a régi hagyományok újjáélesztése – olvashattuk a Nemzeti Hauszmann-program januári Facebook-posztjában.
Ahogy arról korábban a Budai Hang is beszámolt, a Vár Krisztinaváros felőli oldalában, a Fehérvári rondella alatt megvalósuló kert jelentős civil ellenállásba ütközik, a környékbeliek egy felújított parkot szeretnének a szőlőtőkék helyett. A Várkapitányság felügyelte projektet azonban aligha akaszthatják meg a helyiek aggályai, hiszen a beruházás lényege nem a „budai borvidék megidézése”, hanem a szőlő alá vájt mélygarázs. A minisztériumok Várba költözése miatt ugyanis az eddigieknél lényegesen több parkolóhelyre lesz szükség, a súlyosan környezetkárosító létesítményről pedig az egyszerre zöld és hagyománytisztelő szőlőültetvénnyel lehet a legjobban elterelni a közönség figyelmét. Pedig akár értékmentésről is szólhatna a beruházás, hiszen a budai szőlőművelés és borkultúra hagyománya valóban hosszú múltra tekint vissza.
Már II. Géza és III. Béla uralkodása idején irtották a Buda körüli erdőséget, hogy helyére szőlőt telepítsenek, a tatárjárás alatt azonban ezek nagy része elpusztult. IV. Béla kiváltságokkal ösztönözte a telepítéseket, ennek köszönhető, hogy a XIII—XIV. században a budaiak már ismét a saját borukat itták. Egyre több helyen létesültek kocsmák és fogadók, a szőlősgazdák pedig mérhették a borukat, ha a bormérési szabályzatot betartva, a hajnali harangszó előtt akasztották ki cégérüket, amit a nap utolsó harangszavára már be is vettek.
Bertrandon de la Brocquiére, Jó Fülöp burgundiai herceg udvaronca, aki 1432-ben járt magyar földön, így írt az itt kóstolt nedűről: „Fehér borának tüze van, amit a meleg forrásoknak tulajdonítanak s a kénrétegnek, mely fölött a vizek folynak.” Mátyás király idején szőlőskertek terültek el a mai Sas-hegy és Gellért-hegy lejtőin, Kelenföld egy részén, a Farkasréten, de tőkék nőttek a Mátyás-hegyen, a budai Vár környékén a Fehérvári Rondella tövében, a Rózsadombon és a Margit körút területén is.
Nemcsak megmaradt, de a törökök idején fejlődésnek is indult a szőlőgazdálkodás. Evlija Cselebi török utazó, a XVII. századi Buda életének egyik fontos krónikása így ír erről: „a budai vámfelügyelő elbeszélése szerint a Gülbaba dombjától... egész Óbudáig széljében és hosszában háromórányi helyen ezer szőlős kert van.” Cselebi a világos, aranyszínű budai nedűt, amit ő „ketközia”-ként említ, még a Tenedosz szigetén készített legendás bornál is ízletesebbnek tartotta. Nem csoda, hogy a gyertyaházakban – a gyertyagyújtás után működő kocsmákban – együtt poharazott magyar és török, bár utóbbiak Mohamed tilalma miatt nem is bort, hanem „hámozott szőlőt” kortyoltak. Akkoriban a legjobb szőlő Véli bég fürdője, a mai Császárfürdő környékén termett.
Buda ostromában azonban a szőlőskertek is jelentős kárt szenvedtek, a betelepített, szőlőműveléssel foglalkozó rácok hozták rendbe azokat, így 1690-ben már ismét lehetett szüretet tartani a Szarvas tér előtti dombon. Ebben az időszakban a budai lakosság jelentős része, a rác és sváb kispolgárok szőlőművelésből éltek, a gazdák a Rác városban, a Vízivárosban, Óbudán laktak, a budai Kapás utca még ma is őrzi emléküket. A kapásoknak saját egyleteik voltak, mint például az újlaki Szent Noé egyesület.
Bár a budai fehérnek sokáig nem volt párja, de a XVIII. századra a tüzes sashegyi vörös vitte már a prímet, melyet nemcsak itthon, de Angliában és Hollandiában is előszeretettel ittak, de XIX. század elejére már a lengyelek is rákaptak. A hatalmas kereslet miatt egyre gyakoribbak lettek a hamisítások, ezért III. Károly adott engedélyt adott Buda városának, hogy minden budai bort tartalmazó hordót beégetett jeggyel lássanak el.
A mész, pala és homokkő talajon nevelkedő szőlőket reggeltől estig érte a nap sugara, ennek köszönhette kiváló minőségét a budai bor, azonban az 1870-es évektől pusztító filoxéra járvány ezt a szőlőterületet sem kímélte – a század végéig a magyar szőlőföldek több mint fele esett a gyökértetű áldozatává –, legtovább a Buda–Sashegyi borvidék tartotta magát, ott 1977-ben szűnt meg végleg a szőlőgazdálkodás.
A gyakorlat mellett a borkészítés elméleti része is szorosan kötődött a budai lankákhoz. A szőlészeti és borászati oktatás a XVIII. században költözött Nagyszombatról Budára. A képzés alapjait a Csehországban, német családba született Schams Ferenc teremtette meg, aki a magyar borvidékek átfogó leírása mellett szakfolyóiratokat is indított, a Sashegy lábánál (más források szerint a Gellért-hegy lejtőin) pedig megalapította az ország első szőlőiskoláját.
1839-ben bekövetkezett halálakor az iskolát az Országos Magyar Gazdasági Egyesület vásárolta meg, és ez a szervezet indította el a Vincellér, és Kertészképző Gyakorlati Tanintézetet 1860-ban, amelynek első igazgatója Entz Ferenc volt, a képzéssel igyekezvén enyhíteni a szakemberhiányt. Az intézet 1880-tól 1894-ig Budai Vincellér Iskola néven működött, akkor alakították át Kertészeti Tanintézetté. Felsőfokú minősítését pedig jóval később, 1939-ben kapott, onnantól Magyar Királyi Kertészeti Akadémiaként fogadta a hallgatókat. A budai vincellérképzés a Gellért-hegy déli oldalán talált otthonra, a területet, amelynek nagy részét egykor szőlő borította, ma Budai Arborétumként ismerjük.
A tőkék a filoxéravész idején tűntek el, és bár a gyümölcs odalett, a borkészítés emlékét a mai napig őrzik a környékbeli utcanevek: Villányi út, Ménesi út, Somlói út, Szüret utca, Bakator utca, Vincellér utca, Tarcali utca, Badacsonyi utca. És ugyancsak a Gellért-hegy déli lábánál áll Szent Vince, a szőlőtermelők védőszentjének szobra. A mártírhalált halt zaragozai szent névnapján, január 22-én az évi bortermést jósolják meg a gazdák: ha „fényes Vince, tele a pince”, de ha „ködös Vince, üres a pince”.
A múlt akár még indokolttá is tehetné a kormány szándékát a borkultúra feltámasztására, ha a szőlőt nem eszközként használnák fel a saját céljaikra. A budai szőlőművelés újjáélesztése a kulturális és gasztronómiai örökség megóvása mellett esztétikai és környezetvédelmi szempontból sem lenne elhanyagolható. Félő azonban, hogy a hangzatos tervek a kiemelt kormányzati beruházások áldozatául esnek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/42. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg október 15-én.
