A Rózsadomb kis utcájának sarkán dús, zöld bokrok sűrűjétől fedett tábla titkolja, hogy itt, a II. kerület szívében, a kerítés mögött természetvédelmi terület rejtőzik. Mihályfi Ernő kertjében jártunk.
Nem oly’ rég még ezek a meredek kanyargók voltak Buda legdrágább utcái. Az újgazdag lakhatási divathullám gyorsan átcsapott a környéken, és hömpölygött tova a II. kerület szélei felé és azon is túl, temérdek, az öreg villák helyére húzott új épületet hagyva maga után. Dúl a minimál meg a minimálra megmagyarázhatatlan okból sátortetőt biggyesztő közép-európai posztmodern, de azért nem vészes az összkép: az, hogy „na, ide biztos nem költöznék”, keveseknek juthat eszébe. A Rózsadomb az a Rózsadomb. Ezért meglepő, ahogy az egyik sarkon a bokrok sűrűjében rejtőző tábla arról értesíti a gyalogosokat – autóból szinte észlelhetetlen –, hogy a kerítés mögött természetvédelmi terület lapul. Bekukucskálok, ösvény, tavacska, virágbokor, hatalmas fák, jó értelemben vett dzsungel. Lejárom az utca felőli részt, derék nagy terület. És egy újabb, apróbb tábla: Mihályfi Ernő kertje. Indulhat a „nyomozás”.
Mihályfi Ernő kertje (Fotó: Magyar Hang/Dévényi István)
Napokkal később nyílik a kapu, kezet rázok Mihályfi Ernő unokájával. Néhány dolgot már tudok, például, hogy a tulajdonos 1957 és 1972 között a Magyar Nemzet főszerkesztője volt, emellett lelkes utazó, gyűjtő és botanikus, illetve hogy otthonát a harmincas évek második felében építtette az akkor még alig lakott dombon, s az eredeti, sokkalta kisebb kert már megszületésekor korszerű „alkotásnak” számított. Majd jött a II. világháború, és mindent elpusztított, de épp a rombolásból született valami nagyobb, szebb.
Fügebokrok között sétálunk. Fent már érik a gyümölcs: kóstoló, valóban. Sajnos kétszer is tövig visszafagyott, meséli vendéglátóm: annak idején akkorára nőttek, hogy a ház felső szintjéről az ablakon kihajolva lehetett szedni a termést. Idilli kép, mint ahogyan a Bauhaus ház balkonja is itt, a jelenben: a másfél embernyi magasságú sziklakertet termetes, vén fa uralja, mintha direkt a törzse köré épült volna a terasz, holott pont fordítva, nagy túlélő az öreg, és ezzel vissza is érkeztünk a világháborúba. – Robusztus antenna trónolt a ház tetején, az oroszok úgy vélhették, katonai létesítményt bombáznak földig. Az épületből csak sitt maradt, de annyi, hogy mint kiderült, többe kerülne elhordatni, mint megvenni a két szomszédos telket, és azokon felhasználni. Így lett ez a sziklakert is, meg a kisebbek szerteszórva, no és a sétányok. A fa pedig szépen gyökeret vert a romhalomban, és látható, azóta is milyen jól érzi magát – meséli a házigazda.
Mihályfi Ernő tehát telkeket vásárolt, és Ormos Imrét bízta meg a 3000 négyzetméteresre bővült birtok megtervezésével. Ez volt az alap, s mivel a tulajdonos szenvedélyes gyűjtő volt, bármerre utazott, mindenhonnan valamilyen különleges maggal, virággal, cserjével tért haza, az alapok hamarosan varázslatos kertté alakultak. Kínában járva például, banánhéjba csomagolva, a zsebében hozta Magyarországra a kínai liliom hagymáit, a Góbi sivatagból pedig ottani szegfűfélét hozott a sziklakertet díszíteni. Velünk élő történelem – a belső részekhez vezető ösvény főszereplője a bálványfa, de nem akármilyen: Mao Ce-tung adománya. A kommunista vezér egyazon bálványfa magvát ajándékozta a baráti országokból érkező fontosabb vendégeknek. De ezt talán inkább ne írjam meg – tanakodik vendéglátóm felesége, aki közben csatlakozott a bandukoláshoz, én meg: lám, a kínaiak mindig is értettek a terjeszkedéshez, ezt most is tapasztaljuk, körbeértünk, a sztori újfent él. Nevetnek, hát jó, legyen.
Hármasban nézegetjük a fákat, bokrokat, cserjéket, virágokat, majd’ mindegyiknél megállunk, mert majd’ mindegyikhez kötődik egy-egy história. Annak a fának a csúcsát a Parlamentből is látni, emez így került ide, amaz úgy, na, ez kisebb csoda volt, mert a hatvanas években senki sem hitte volna, hogy ezen az éghajlaton megmarad, manapság már otthonosan érzi magát, a ’21-es aszályt azóta sem heverték ki, ugye látom a sok száraz levelet. Látom, fotózgatok, ó, az a kép nem lesz jó, mert benne van a slag. Jut eszembe: mekkora munka egy ilyen parkot gondozni? – Tetszik, hogy park. Sok, de nem annyira, mint gondolnánk, mert ez már úgymond beállt kert. A locsolás a legmacerásabb, viszont ahol tudtuk, kiépítettük az öntözőrendszert. A férjem édesanyja még felkelt hajnali háromkor, négykor, és délelőttig öntözött, én is csináltam, ám a növényeknek is jobb így. Van kertészünk, évente háromszor-négyszer jön, és csupán a nagyobb feladatokban segít. Mi meg nézegetjük a korabeli feljegyzéseket, és próbáljuk visszaállítani az eredeti állapotot, amennyire lehetséges, és persze hozom az új növényeket is. Minap is gyönyörű rózsákat vettem.
Mihályfi Ernő kertje (Fotó: Magyar Hang/Dévényi István)
Ekkora területen jó pár lugas akad, a házhoz legközelebbiben pihenünk le, beszélgetni. Gyakori a mókus, de róka is megfordul a sűrűben, és megannyi madár, legújabban a zöld küllő érkezett, mesélik vendéglátóim. Rákeresek a telefonomon, mert nem hallottam még róla: harkályféle, gyönyörű. De hiába, sajnos a varjak vették át a hatalmat, rekedt károgásuk riasztja a hajnalt, holott néhány évtizede még csuda csicsergésre ébredtek a háziak. Furcsa hangok a fejünk fölül, aj, de szépek, mutatom az ágra csücsült párt, ja, igen, persze, mátyásmadár. Eztán egy darabig csöndben üldögélünk, szürcsöljük a jégkockás szódavizet, minek szólni, ha a természet beszél.
– Sokan jönnek?
– Madarak?
– Nem, nem, látogatók.
– Jönnek. Családok is, egyszer volt nyugdíjas csoportunk, és mindig akad, aki az utcáról esik be, de azt nem annyira szeretjük. Ha valakit érdekel a kert, hagyjon cetlit, üzenetet a postaládában, és visszahívjuk. Ha már 1973 óta természetvédelmi terület, jelesül a Duna–Ipoly Nemzeti Park része vagyunk, szívesen megmutatjuk az örökségünket.
– Egyébként mit jelent, hogy a kert természetvédelmi terület?
– Például azt, hogy nem lehet ide is lakóparkot építeni, persze ez a veszély nem fenyeget, soha nem adnánk el. Emlékszem, egyszer jöttek ki a nemzeti parktól, leparkoltak a kapu előtt a matricás terepjáróval, szétnéztek, és nagyon tetszett nekik, amit láttak.
Kifelé egész más, mint befelé volt, újabb és újabb szépségekbe, gondosan kimunkált miniatűr részletekbe botlok, óhatatlanul felszakad a kérdés: szerelem ez a kert? – Az, pedig olyan vidéki lány vagyok, aki annak előtte soha nem kedvelte a ház körüli bíbelődést. Csak hát, amikor megkérte a kezem, nem mondta, hogy egy kerthez fogok feleségül menni. Nevetnek. Nevetünk.
Mihályfi Ernő kertje (Fotó: Magyar Hang/Dévényi István)
Csukódik a kapu, belezuhanok az „odakintbe”. Kukásautó tolat pittyegve az egyirányúsított labirintusban, mögötte értetlen, de ideges sofőr dudál, mintha az bármit is megoldana, kétháznyira zúg a flex, felújítják az új ingatlant. A mátyásmadár nem hallik.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/29. számában, a Budai Hang-mellékletben jelent meg július 19-én.
