A nevek rendbetétele – Szemelvények egy politikai zsebszótárból

Karátson Gábor szerette idézni Konfucius mestert, akit egyszer megkérdeztek, hogy ha baj van egy országban, mivel kell kezdeni, s a bölcs így válaszolt: a nevek rendbetételével. Igaza volt. A békés kibontakozás feltétele az egyetértés, és hát miféle egyetértés lehet olyan emberek között, akik egymás szavát sem értik. Azért nem értik, mert szavaink elszakadtak eredeti jelentésüktől, és mindenki kénye-kedve szerint nevez valamit ennek vagy annak. Ezért ajánlom szeretettel politikai értelmező szótáram első tíz plusz egy szócikkét a Magyar Nemzet olvasóinak figyelmébe. (Nem, nem elírás: én a Magyar Nemzetbe írok, és azoknak írok, akik tisztában vannak azzal, hogy ez az elnevezés kiket illet, s kiket nem. Ebből az egyszerű példából talán az is kiderül, hogy mit értek a nevek rendbetételén.)

NEMZET

Olyan politikai közösség, amelyet a kölcsönös, önkéntes elköteleződés teremt egy eleven, azaz szüntelen megújulásra képes, változó és mindenkor vitatható történelmi hagyomány talaján. A magyar nemzet a hazai liberalizmus XIX. századi nagy nemzedékeinek alkotása. Nem a vér, hanem a szív közössége (volt). Nem jogviszony, hanem sorsválasztás. (Nemzeteszme és liberalizmus szembeállítása a hazai politikai gondolkodás végzetes útvesztését tükrözi, úgy a jobb-, mint a baloldalon.)

JOGÁLLAM

Ahol a törvények uralkodnak a törvényhozók felett. Ennyi csupán. Intézményes biztosítéka annak, hogy a fegyverek, a pénz vagy a vélemények többségének birtokosára ugyanazok a törvények vonatkozzanak, mint a többiekre. Hogy pillanatnyi anyagi érdeket vagy ideológiai rögeszmét ne lehessen az alkotmány szövegébe csomagolni. Hogy a független igazságszolgáltatást és a sajtó működését a mindenkori kormányzat semmilyen eszközzel ne befolyásolhassa.

DEMOKRÁCIA

A népfenség elvének érvényesítése – a nép uralma. És nem a többségé a kisebbség felett! Éppen ellenkezőleg, annak elismerése, hogy a politikai közösség valamennyi tagja egyenlő jogon vehet részt a közcélok megállapítása körül zajló vetélkedésben és vitában, és elvárhatja, hogy véleményét figyelembe vegyék. Minél nagyobb a közösség, annál nehézkesebb a demokrácia működése, ezért vált napjainkban a szubszidiaritás elsőrendű alapelvvé. Ez biztosítaná minden helyi, munkahelyi, kulturális vagy hivatásközösség, tantestület, nemzetiség vagy kistelepülés jogát, hogy az őt érintő kérdésekben maga döntsön, és ebbe a lehető legkevesebb beleszólást engedjen külső vagy felette álló hatalmaknak. Az erőszakos központosítás az állami bürokrácia részéről a közösségek elnyomásának és felszámolásának eszköze, a politikai önrendelkezés elvének sárba tiprása.

A DEMOKRÁCIA VÁLSÁGA

Az ezzel kapcsolatos, divatos vélekedések a demokratikus keretek között többé-kevésbé nyílt önkényt alkalmazó politikai berendezkedés látványos térhódítására hivatkoznak világszerte. A jelenség azonban inkább a demokrácia (vélt) sikerével magyarázható. A szovjet birodalom összeomlása után a világon szinte mindenütt bevezették a szabadságjogoknak, a hatalmat korlátozó rendszabályoknak és az eljárások törvényességének azt a minimumát, amit a nyugati világban kialakult közmegegyezés megkövetelt.

Csakhogy mindez ellentmondott a „fiatal demokráciák” abszolutista, teokratikus vagy törzsi hagyományainak, amelyek csakhamar „átvérezték” a rájuk alkalmazott demokratikus kötést.

Mint ahogy nálunk is megfeneklett minden valóságos rendszerváltó igyekezet a horthysta–kádárista hagyomány masszív örökségén.

Ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy az úgynevezett szabadkereskedelmi rendszer logikája jelentős előnyt biztosít a diktatúráknak a gazdasági hatalomért folyó világméretű élet-halál harcban. Ezeknek ugyanis nem kell tekintettel lenniük alattvalóik érdekeire és akaratára. Az olcsó és engedelmes munkaerő, a készséges, korrupt bürokrácia, a környezeti források akadálytalan kirablásának lehetősége a szegény országok gazdagjait gazdagította tovább. A politikai és gazdasági hatalom összefonódásával keletkezett régi-új elitcsoportok az után fokozatosan visszatértek a korábban jól bevált tekintélyuralmi módszerekhez. Magyarországon is így ért véget a rendszerváltozást – ha úgy tetszik, a rendszerváltozás elmaradását – követő átmeneti korszak. Hosszabb távon nagy valószínűséggel ismét a demokratikus berendezkedés fölénye fog beigazolódni. Ha megérjük.

PARLAMENTARIZMUS

A szuverén nép szabadon választott képviselőinek tanácskozásán és vetélkedésén alapuló kormányforma. A pártrendszer ennek természetes velejárója, bizonyos formái azonban ellehetetlenítik a parlament normális működését. Megszokott körülmények között ugyanis az egymással egyetértő képviselők alkalmi szövetségei gyakran módosulnak a fennforgó ügyek sokféleségének megfelelően, és ezek a szövetségek vagy átnyúlnak a már kialakult pártok keretein, vagy új pártok alakulásához és a régiek bomlásához vezetnek. Kizárólag az ilyen rendszer képes rugalmasan alkalmazkodni a választók akaratához, és csak ilyen rendszerben érvényesül a képviselők felelőssége és elszámoltathatósága, ami nélkül nem beszélhetünk parlamentarizmusról.

A pártoknak felelős képviselők és a pártvezéreknek felelős pártok rendszere a parlamentarizmus kiüresedéséhez vezetett. Mert a busásan jövedelmező politikai üzletág sikeres vállalkozóinak uralma, amit a tömegbefolyásolás korszerű eszközei biztosítanak a leginkább tőkeerős versenyzők számára, akkor sem számít parlamentáris kormányzásnak, ha a menedzsment döntéseit egy nyilvános színjáték keretében minden esetben megszavaztatják a parlamentben üldögélő cégalkalmazottakkal.

GLOBÁLIS ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG

A huszadik század utolsó harmadában a demokrácia reneszánsza nem a demokratikus intézményrendszer jobb teljesítményének volt köszönhető, hanem a termelés szolgálatába állított tudományos technológia viharos fejlődésének. A társadalmi békét a modern ipari államokban tőke és munka cinkos összefogása biztosította a természet ellen indított, egyre kegyetlenebb rablóháborúban. Ennek eredménye lett a globális környezeti válság, a természet erőforrásainak és nyelő kapacitásának fokozatos kimerülése.

A pesszimista forgatókönyvek szerint a XXI. század végén a földfelszín átlagos hőmérséklete magasabb lehet, mint valaha a Homo sapiens megjelenése óta. Civilizációnk és természeti környezetünk jelenlegi formájában aligha éli túl ezt a változást. A ma élő emlősfajok egyharmada addigra mindenesetre kipusztul: túlnépesedett fajunk kiszorítja őket élőhelyükről. Évente egy Magyarországnyi erdő tűnik el örökre. A szélsőségesen egyenlőtlen csapadékeloszlás és a vízbázisok elszennyeződése miatt egy-másfél milliárd ember már ma sem jut tiszta ivóvízhez. A földek elsivatagosodása és a talajerózió hatalmas térségeket tesz alkalmatlanná a megélhetésre. Ezért a következő évtizedekben emberek százmilliói kerekednek fel, s özönlenek a túlnépesedett, agyonépített Európa nagyvárosaiba. S hozzák a hátukon a nyomort és a polgárháborút, amely elől elmenekültek.

GAZDASÁG

„Ami jó a társadalomnak, rendszerint rossz a gazdaságnak” – figyelmeztetik azokat, akik szót emelnek természeti környezetünkért, a munkavállalók jogaiért, jobb megélhetésért, társadalmi biztonságért. De hát ki vagy mi lehet ez a gazdaság, amelynek tőlünk független érdekei vannak? Nem kell marxistának lenni ahhoz, hogy felismerjük: a gazdasági észszerűség, hatékonyság és versenyképesség semleges fogalmai mögött a jelenlegi világgazdasági rendszer haszonélvezőinek érdeke rejtőzik. Az ő érdekeik akkor is e rendszer fenntartásához fűződnek, ha ennek a pusztuló természet, a társadalmi béke, az emberi méltóság, munka nélkül tengődő vagy civilizációs betegségekben szenvedő százmilliók látják a kárát. Érdemes megfontolni, hogy a gazdálkodás fogalma eredetileg takarékoskodást jelentett, és nem az erőforrások értelmetlen pazarlását a végtelen növekedés abszurd elgondolásának szolgálatában.

PIACTÁRSADALOM

Fából vaskarika. A piac a javak cseréjének egyik intézményes formája. Ha az ott kialakult normákat a társadalmi együttélés más intézményeire alkalmazzuk, úgy járunk, mint Palkovics László a „hatékony” tudományos kutatással vagy az egyetemi reformmal: tönkretesszük őket. Azonban azoknak sem árt az óvatosság, akik a hagyományos baloldali vagy az ökológiai értékek védelmében mindenestül elítélik a piaci versenyt.

Jó, ha tudják, pontosan mit is elleneznek. A javak társadalmi elosztása ugyanis vagy kényszer útján megy végbe, vagy alkudozás és versengés révén. (A hagyományon alapuló vagy tisztán szolidarisztikus elosztási rendszerek csak kisebb közösségekben életképesek.) A piaci csere ellenben nem okvetlenül jár együtt a nyereségelv kizárólagos érvényesülésével. Ez csak akkor következik be, hogyha a piaci szereplők mentesülnek a társadalmi szabályozás és ellenőrzés alól. És még inkább érvényesül – mármint a rideg haszonelvűség, a harácsolás és a felelőtlen költekezés – abban az esetben, hogyha maga az állam lesz a legelső vagy az egyetlen kapitalista (lásd államszocializmus, fasizmus, Orbán-rendszer).

Kétszer kettő - Magyar Hang

Az ezredforduló óta Budapest szinte teljes mértékben elveszítette gasztronómiai egyéniségét: összetéveszthetetlen arculatát és helyi ízeit.

Az is igaz, hogy a nemzetek feletti cégbirodalmak korában a profitelv egyeduralma elkerülhetetlen. Ekkor ugyanis a főszerep a pénztőkének jut, és a többi szereplő, az úgynevezett reálgazdaság és a helyi társadalmak befolyása ehhez képest jelentéktelen. Csakhogy a pénzügyi hálózatok uralta mostani, „szabadkereskedelminek” csúfolt rendszer nem írható le többé a piaci versenygazdaság ismérveivel. (Ja, hogy a közgazdasági egyetemeken ezt nem így tanítják? Vajon miért nem?)

„SZABADKERESKEDELMI” VILÁGREND

Ami a verseny szabadságát illeti, azt ebben a rendszerben eleve illúzióvá teszi a világgazdaságot ellenőrző cégbirodalmak és a kisebb, helyi szereplők közötti szélsőséges egyenlőtlenség. Gondoljunk csak az információhoz való egyenlő hozzáférés esélyére. A kínálat már csak a tankönyvekben verseng a fogyasztó kegyeiért, a valóságban a helyi piacok versengenek a pénzügyi befektetőkért szociális, kulturális vagy környezetvédelmi érdekeik feláldozásával.

Gyűjtsd a tőkét, döntsd a fát - Magyar Hang

A JEFTA-tól az erdőt: elképesztő természeti károkat okozhat a szabadkereskedelmi egyezmény.

A piaci verseny egyébként egyre kisebb szerepet játszik a gazdasági élet szereplőinek érintkezésében: a nyersanyag kitermelésétől a hitelezésen át az értékesítésig egyre inkább piacon kívüli kapcsolatok kötik össze őket. Nem mellesleg, a takarékosságra és innovációra ösztönző hatékonyságelv is érvényét veszíti, mert ma már több nyereséggel jár a rosszabb minőség és a jobb marketing összekapcsolása, vagy a termelés kitelepítése oda, ahol olcsó a munkaerő, esetleg az olcsó munkaerő – egyúttal igénytelen, falánk fogyasztó – betelepítése az anyaországba (Wilkommenskultur).

Kérdés, hogy a nemzetek feletti tőkés birodalmak vajon még gazdasági vagy inkább már politikai szereplőnek minősülnek-e. Érdekeiket mindenesetre egyre inkább politikai úton érvényesítik: a politikai intézményekre, a közvéleményre, a tudományos műhelyekre gyakorolt befolyásuk révén. Van saját kutatóbázisuk, titkosszolgálatuk, magánhadseregük, szociális és kultúrpolitikájuk. Csak területi fennhatóságuk nincs, ezt meghagyják a jó öreg nemzetállamoknak, a szociális, oktatási, egészségügyi és közbiztonsági kiadásokkal együtt.

BALOLDAL – JOBBOLDAL

Az olvasó valószínűleg már egy ideje ezen töri a fejét – miféle gondolatok ezek? De vajon jelent-e még valamit politikai szótárunkban a bal és a jobb? Eredeti értelmükből, úgy tűnik, a XX. század végére nem sok maradt.

Ami a baloldalt illeti, a társadalmi igazságossághoz a szocialista kísérletek nem sokkal vittek közelebb, legfeljebb az osztó igazság nevében túltengő állami bürokrácia talált új igazolást fennhatóságának kiterjesztéséhez. A hagyományos baloldal vitorlájából eközben a fogyasztói társadalom kifogta a szelet, a jóllakott munkás hátat fordított az osztályharcnak. Az elnyomás, az elidegenedés vagy az életminőség-romlás új jelenségeire pedig sem a szocialista, sem a balliberális mantra nem illik. A radikális újbaloldali eszmék ellenben a nyugati egyetemek és a keleti romkocsmák világán túl nemigen tudnak maguknak híveket toborozni.

A jobboldaliság ezzel szemben sok mindent jelenthet: tekintélyuralmat, elitizmust, nacionalizmust (azaz idegengyűlöletet, ami a nemzeti önbecsülés és a hazaszeretet szöges ellentéte), vagy éppen a kíméletlen piaci verseny neokon-neolib dicsőítését, de önmagában éppen ezért szinte semmit sem jelent.

Akkor miért húzódik mégis szakadékmélységű árok bal- és jobboldal között a hazai közérzületben? Honnan az irracionális gyűlölet? A múltból, amely nem képes elmúlni, mert nem engedik, hogy véget érjen. Kik nem engedik? Azok a politikusok, akik ebből a kölcsönös gyűlöletből szépen megélnek akkor is, ha a jövőről nincs épkézláb mondanivalójuk.

Mert akadnak az országban szép számmal, akik felmenőit az állítólagos baloldal negyvenesztendős országlása alatt annyi sérelem érte, hogy ők minden körülmények között a jobboldalra fognak szavazni, ha addig élnek is. De azok sem lesznek sokkal kevesebben – ameddig ki nem vándorolnak –, akiknek a felmenői viszont a jobboldali rezsimek alatt szenvedtek annyit, hogy gondolkodás nélkül baloldalinak vallják magukat.

HARMADIK ÚT

Változó tartalmú, gyanús fogalom. „Kapitalizmus” és „szocializmus” között, vagy ezeken túl miért ne lehetne akárhány út? Volt is, lesz is nem egy. Azonban az efféle gondolatkísérletek többsége az elmúlt évszázadban nem jutott túl a két elutasított típus, piaci verseny és állami újraelosztás összeboronálásán. Így járnak el a szociáldemokrácia és a jobboldali populizmus különféle képviselői. Ezek a törekvések nem tartalmaznak valódi újdonságot.

Állam és piac mellett a harmadik elv, amelyről a modern elméletalkotók szeretnek megfeledkezni, a közösség. A közösségek önrendelkezése, tagjainak felelős részvétele a döntéshozatalban, a decentralizáció, azaz az emberi lépték helyreállítása a politikában és a gazdaságban, a társadalom felszabadítása a gazdaság kényszerzubbonyából, íme ezek a közösségelvű (kommunitárius) politika alapelvei. Hívei között egyaránt találunk angolszász típusú konzervatívokat, anarchoszindikalista újbaloldaliakat, populistákat a szó eredeti értelmében, azaz a kisvállalkozók és hagyományos életformák védelmezőit, és nem utolsósorban zöldeket, az ökológiai politika magamfajta elkötelezettjeit. Ezek meggyőződéssel vallják, hogy ismerik a késő modernitás súlyos válságából kivezető utat.

Ennek az írásnak azonban nem feladata, hogy politikai programokat bemutasson. Néhány közkeletű fogalom értelmét igyekeztem tisztázni abban a reményben, hogy ha ezekben egyetértésre jutnánk, könnyebb lenne a dolgokat a nevükön nevezni, és eligazodni korunk nagy kihívásai közt. Hajrá, Magyarország!