Megvan otthon az a tíz évvel ezelőtti esküvői videó? Jaj, ugye nem lett rávéve a Robin Hood, a tolvajok fejedelme?! Vagy ez az a kazetta, ami véletlenül sem kerülhet a gyerek kezébe? Az van ráírva, hogy „mesék”, de hát tudjuk, ez jelentheti épp az ellenkezőjét…
Hasonló párbeszédek ma már nemigen hangzanak el. Ahogy mondani szokás, „a fiatalabbak már nem is fogják érteni”. A videókazetta azért ismerős lehet számukra is. Ha a kétezres évek közepén születtek, már nemigen használtak ilyesmit, de azért tudhatják, miről van szó. De nézni? Csak legyen hozzá megfelelő lejátszó. Ma a fő problémát jellemzően ennek hiánya jelenti. Van, hogy még tévénk sincs, amivel összeköthetnénk. A piac persze igazodik, és ma már számos szolgáltatás kínál megoldást a problémára. Mehetünk digitalizáltatni a sok évtizedes videó-, vagy akár magnókazettákat. Néhány éve így tettem magam is, hogy szüleim 1989-es esküvői VHS-ét a laptopon nézhessem vissza. Nem annyira olcsó mulatság, de ha kellően fontos a felvétel, az ember garantáltan úgy érzi: megérte.
Azokkal a videókazettákkal persze, amelyeket nemrég egy szekrény mélyén találtam, már nem tennék próbát. Az előző lakótól maradhattak, de az is lehet, hogy egy még korábbi tulajdonostól. A jól ismert másolt szalagokról van szó, a matricacsíkokra gyöngybetűkkel írt címekkel. A Szamurájok fejedelme, vagy a Bennszülöttek fogságában című B kategóriás akciók digitalizálása azért nem érne súlyos tízezreket. Lejátszani meg valószínűleg nem tudnám őket. Néhány évvel ezelőttig nem tudtam, hogy a videókazetták szalagja mennyire könnyen penészesedik. Miután a legtöbben ezeket a pincére vagy padlásra, fűtetlen garázsokba száműzik, készülniük kell arra, hogy évek múlva már nehezebb lesz menteni őket. Erre is van megoldás, egyes cégek végeznek tisztítást, persze magasabb áron. De ha a szalag széleiről a felületére is átterjed, nehezebb vele mit kezdeni.
Az embernek ma már nincsenek illúziói arról, hogy egy filmet, egy családi felvételt „örökké” birtokolhat. Annak idején a kazetták, később a cédék is azt a hitet táplálták, hogy a számunkra fontos műsorokat, emlékeket nem vehetik el tőlünk. Felvesszük, a polcra tesszük: miénk. A filmek tévéről való felvételének kész rituáléja alakult ki. A később születettek számára ez már tényleg idegen marad. Milyen az: várni a műsorkezdést, majd a reklámoknál pattanni, kikapcsolni gyorsan a „rec” gombot. És persze járt ezzel számos titkos praktika is. Hogyan vegyük fel kamaszként azt a filmet, amelyet nem engedtek volna megnézni? Ha elmagyarázom, fiatalon miként állítottam a tévén a „nullás” csatornát (tehát: amit rögzített a videó) a megfelelő adóra, majd nyomtam be az éjjeli órákban a felvételt, aztán később a kikapcsolót – ma már különösen viccesen hangzik. Ahogy az is ismeretlen lehet a mai kamaszoknak, miféle csábítást jelentett a „szülői kazetták” között egy-egy olyan VHS, melynek matricájára az Elemi ösztön, esetleg A kéz, amely a bölcsőt ringatja címe volt írva.
Ma már persze mindenre ott az internet. Nem kell a családi polcon izgatottan címekért kutakodni, az okostelefon sokkal mélyebb (így persze: durvább) merítést ad az elérhető tartalmakból. A videókazetták már nem is a rajtuk lévő filmeket jelentik, hanem a fizikai tárgyat, amelynek tartalmához nem tudunk hozzáférni. Porosodik, penész lepi be, a ráírt nevek is ismeretlenné válnak. De húsz-huszonöt éve, egy békés péntek esti családi tévézéskor, akkor nagyon várhatta valaki, hogy végre felvehesse magának a kedvenc filmjét.
Talált tárgy sorozatunk további cikkeit itt olvashatja!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/9. számában jelent meg, március 3-án.
