Tisztelt Szerkesztőség! Vági Márton Emeljük meg a tanárok bérét, de csak a jó tanárokét! című cikkéhez lenne néhány észrevételem. Én is gyakorló pedagógus vagyok, többször átéltem már a minőségi bérezés próbálkozásait az oktatási rendszerben. És mindig ugyanabba a csapdába esik bele az újítani vágyó. Mitől jó tanár egy tanár? Én matematikát tanítok, és minden osztályomból volt olyan, hál’ istennek több diák is, aki évekkel később megszólított, és elmondta, hogy miattam szerette meg a matekot, és lett belőle közgazdász, matektanár, esetleg matematikus stb. De minden osztályomban volt olyan diák is, aki félt tőlem vagy a dolgozataimtól. Nem mondta, de látszott rajta. Akkor én most jó tanár vagyok, vagy rossz?
Az a tanár, aki egy elit közösség elit diákjait oktatja, de igazán nem kell neki komoly erőt kifejtenie, hogy a diákjai fejlődjenek, mert maguktól is isszák magukba a tudást, és versenyeket nyernek, az egy jó tanár? Diákjai eredményei alapján igen. Hozzáadott érték alapján nem. És az a tanár, aki egy hátrányos településen azzal küzd, hogy az iskolába becsalogassa a gyerekeket, és nincsenek versenyeredményei, sőt, sok diákja kettes-hármas tanuló, mégis eléri azt, hogy a srácok ott vannak és dolgoznak az óráin, és ez a maximum, amit az adott közösségből ki lehet hozni a környezet hatásainak köszönhetően, akkor ő egy rossz tanár?
Sajnos azok a kritériumok, amiket Vági Márton a jó tanár/rossz tanár paramétereiként felsorolt a cikkben, azok szubjektív, nem mérhető tulajdonságok. Akit szeretnek a gyerekek. Aki megszeretteti a tantárgyat a gyerekekkel. Ezeket hol és hogyan lehet mérni? Ki tudja objektíven eldönteni ezek alapján a jó és a rossz közötti különbséget? Nekem volt egy tanárom, féltem tőle, szigorú volt, kemény kezű. Mégis talán tőle tanultam a legtöbb ma is használható tudást. Igaz, amikor tanított, akkor úgy éreztem, rossz tanár volt. Amióta tanítok, már másképp látom, mit kaptam tőle. Ma azt mondanám, jó tanár volt. De már csak volt. A bérét ilyen távlatokból visszamenőleg már nem tudnám korrigálni.
Értem a cikk célját, mindenütt a minőség számít. És igaza van abban, hogy sokat változna évtizedek alatt az oktatás, ha a tanár látná, mit kell tennie a magasabb bérért. De ki és milyen eszközökkel tudná ezt objektíven meghatározni? A diák, akivel éppen dolgozom? Neki a vidám óra és a kevés házi számít. A szülő, akinek a gyerekét éppen tanítom? Neki a „ne szidd a gyerekemet” és a jó jegy a mérce, nem a biztos tudás. A főnök, akinek nincs ideje minden tanár minden óráját megnézni? A tankerület vezetője, aki még az iskolát is csak kívülről látja? Vági Márton ötletét próbálták megvalósítani az életpályamodellel. Csak elkövettek három hibát: 1. szinte csak papíron nézik, ki mit tud vagy tesz, nem gyakorlat alapú a besorolás; 2. aki kitalálta az életpályamodell rendszerét, nem ismeri fel a saját alkotását a rendszerben; 3. a bérek alapjául szolgáló összeget 2014 óta nem változtatták meg, pedig az eredeti szövegezésben „a mindenkori minimálbér” volt a bérszámolás alapja.
Van egy életpályamodell, és lehetne benne és vele a pedagógusok között minőségi különbséget létrehozni, és ennek megfelelő bérezést kialakítani, de a rendszer bürokratikus lett, nem pedig gyakorlatalapú és -célú, és a benne rejlő 30–50 ezer forint bruttó bérkülönbségek sem akkorák, hogy érdemes legyen értük négyévente küzdeni.
Úgy gondolom, úgy írjon valaki cikket egy témában, ha több oldalról és kellő mélységben megismerte azt, vagy írja oda a cikk elejére: magánvéleményem tények, tapasztalatok nélkül. Egy dologban igaza van a szerzőnek: sok jó és még több rossz tanár van a pályán. De ennek a bér csak részben az oka, mivel az igazán jók elmentek máshol pénzt keresni.
A publicisztika oldalon megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/39. számában jelent meg szeptember 23-án.
