Európa legnagyobb tűzijátékáról az jutott eszembe, amikor tornacipőben indultunk Erdélybe, és Kalotaszegen szakadt a hó. A múlt század kilencvenes éveinek legelejét írtuk. Az apró részletekkel nem untatnék: vonattal Sátoraljaújhelyről Kolozsváron túlra, a bő huszonnégy óra akár kisregényt is megérne, de ez itt a Koffein rovat. Befut a szerelvény Mérára, felráz minket a kalauz, hogy meg vagyunk jőve, brácsás barátom kinéz az ablakon, majd felmordul, baszod, esik a hó, mire táncos barátom visszaszól: nem a, majd te fogsz. Az aznap, és a további napok rettenetes házpálinkáktól inspirált kalandjai szépen nyugodjanak a boomerség premobiltelefonos homályában, szóval ott vagyunk, hogy tuti tippet kapunk, mert zenét, táncot tanulni, gyűjteni gondoltunk, miszerint az egyik pici faluban lakó Bözsi néni valóságos kincs, olyan nótákat tud, hogy senki más. Rögvest szedelőzködünk.
Bözsi néni a konyhában vár minket viseletben, amit furcsa megjegyezni, mert ott, kilencvenegy környékén még mindenki viseletben járt, és már a betoppanásunk csoda nekünk kismagyar folklórosoknak, ahogy körbevizslatunk a „hímzett” kredenctől a mintás hokedlin át a cifrán festett tányérokig, mert hiszen a kalotaszegi büszke népség, szereti megmutatni, mit tud, mire képes, mire jutott, mije van. Ura is bemutatkozik, önti a snpaszokat, rémes, de megköszönjük, hogy újratölt. És akkor a szilvóriumtól krahácsolva, hogy azért vagyunk itt, mert Bözsi néni különleges kalotaszegi nótái, ha nem gond, megőriznénk, vinnénk magunkkal, és kapcsolnánk a kazettás diktafont, hát persze, gyerekek, mehet-e? Mehet. Bözsi néni belekezd, nagyon szép a hangja, szépen dalol, nem hajlítgat agyba-főbe, mint sokan, kik tanulták a népdaléneklést, és úgy hiszik, ettől lesznek autentikusabbak az autentikusnál. Lágyan, de teret teljességgel betöltve szól, hogy azt mondja:
„A csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.”
Nem merünk összenézni, nem amiatt, habár de, benne van az elnevetjük faktor is, noha igazából, mert fogalmunk sincs, mit, hogyan kellene itten reagálni, annyira abszurd az egész. Újfent nem untatnék, mert azért önfeledt este lett, eredményeként pedig a rendszerváltáskori néptáncosok körében kedves hagyomány született, hogy ha már nagyon sokat ittunk a táncházban, ironikusan rázendítettünk a csitárira.
De nagyon szép volt Európa legnagyobb tűzijátéka, noha én Attila környékén még a fehérvári huszárokat belecsempésztem volna úgy a közönség, mint a megrendelő elégedettségére.
