Nem sikerült a kislánynak – újságolta a recepciós néni a balatoni szálláshelyen, ahová estére megérkeztem. Az olimpiáról volt szó. A közlés körülbelül úgy hangzott, mintha vége lenne a világnak. Csak a lemerült telefonom visszakapcsolása után derült ki a lényeg, vagyis hogy Muhari Eszter azért még mindig a bronzéremért küzdhet a párizsi olimpián, amit végül meg is nyert, mindössze 21 évesen. Ez hatalmas teljesítmény, ennek ellenére az első nyilatkozatában a sportoló azt találta mondani: „tudom, hogy ez csak egy bronzmeccs”. Azt hittem, hogy rosszul látok.
A recepciós nénivel – aki egyébként teljesen jóakaratú embernek tűnt – beszélgettünk még az olimpiáról. Szilágyi Áronról azt mondta, hogy szerinte nagy blamázs volt számára az olimpiai szereplés, és valójában azt sem érti, miért indult el, már úgyis annyi aranyérme van, hát semmi nem elég? Miért kellett még több, mire volt jó ez a leégés?
A sportról legtöbbször az jut eszünkbe, hogy a sportteljesítmény, a sportsiker inspirál, növeli az egész társadalom önérzetét. Biztosan így van, de nem csak akkor kell szeretni a sportot, amikor az elérhető legnagyobb sikerek felemelő élményét adja, hanem akkor is, amikor saját legrosszabb reflexeinkkel szembesít. Ilyen például, hogy a vereség sokak szerint megsemmisülést jelent, a kudarc szégyen. Akkora szégyen, hogy a vereségért nem érdemes odamenni egy versenyre, jobb lett volna bele sem kezdeni. Aki pedig számtalanszor volt abszolút győztes, az végképp nem veszíthet, mert neki a vereség nem csak szégyen, hanem, úgy látszik, a telhetetlenség büntetése is. Így hogy adna a sport egészséges önérzetet bárkinek is?
Elmondtam a recepciós néninek, hogy már nagyon régóta nem tetszik nekem, ahogy a társadalmunk a kudarc és a teljesítmény kérdését kezeli. Valójában meg kellene köszönünk Szilágyi Áronnak, hogy elindult, vásárra vitte a bőrét, és a versenyen mutatott valami olyat, amivel tudunk azonosulni. Akkor is, ha ez az azonosulás nem lesz feltétlenül olyan kellemes, mint egy csillogó aranyérmet ünnepelni. De tetszik vagy sem, mindannyiunkkal megesett, hogy bukfenceztünk egyet, mert nem készültünk eleget, elszámoltuk vagy elbíztuk magunkat, nem kedvezett a véletlen, leblokkoltunk, nem koncentráltunk, vagy egyszerűen csak nem mi voltunk a legjobbak abban, amit vállaltunk. Akkor is, ha korábban esetleg sikerrel jártunk. És még gyakrabban megesett mindannyiunkkal, hogy a teljesítményünk nem az első, hanem a harmadik vagy a tizedik helyre volt elég a saját magunkkal vagy másokkal folytatott versenyekben.
A magyar társadalom hajlamos elfeledkezni arról, hogy értékelje a teljesítményt. A hétköznapokat illetően ki-ki gondoljon csak arra, hogy mikor köszönték meg utoljára a rendkívül értékes munkáját, aztán tegye meg ugyanezt valaki mással, és figyelje meg, hogy az illető mit fog szólni. Sokszor annyira szokatlannak találják, hogy nem is igazán értik, mi történik. Olyan, mint amikor egy gép nem vesz be egy kódot, amit nem ismer.
Nagyon gyakran arra is nevel a magyar társadalom, hogy nem szabad hibáznunk, mert akkor vége a világnak. Természetesen ez sincs rendben: szabad hibázni, a saját teljesítményünket reálisan értékelni és megbecsülni pedig kötelező lenne. Enélkül százezer olimpiai aranyérem sem fog egy önérzetesebb társadalmat eredményezni, amelyik végre valahára a saját bőrében is jobban érzi magát. Ezért bátran megköszönhetjük Muhari Eszternek az olimpiai bronzérmet, és Szilágyi Áronnak a kiesést – talán még sokkal jobban is, mint az aranyérmeket.
