A kutya legalább 30 ezer éve él az ember mellett, és egyértelműen az a társállat, amely a leginkább beilleszkedett az emberi közösségekbe, és a legjobban volt képes alkalmazkodni az emberrel való kommunikációhoz. Mindezek miatt nem meglepő, hogy a világ számos népének mítoszaiban játszanak fontos szerepet a kutyák. Van, ahol a világ teremtésében is feladatot adtak neki, máshol királyok hatalmának letéteményesei, vagy az elhunytak lelkének túlvilági utazását kísérik.
A norvég Tor Age Bringsværd író és műfordító az eszkimó népektől Kínáig az egész világról gyűjtött kutyákkal kapcsolatos mondákat, és ezeket adja közre Vau című kötetében. A meséket rövid érdekességeket tartalmazó átkötő fejezetek választják el egymástól, amelyek között vannak olyan kötelező körök is, mint például a legnagyobb kutya filmsztárok.
A szerző célja láthatóan a kutya kultúrtörténeti szerepének átfogó bemutatása volt. Ez nagyrészt sikerül is neki, sőt olyan sok történet szerepel a könyvben, hogy ezek – strukturált bemutatás híján – kissé ömlesztettnek hatnak, és nem feltétlenül éreztetik az olvasóval, hogy a szerzőnek jól átgondolt koncepciója volt a válogatásnál.
No, nem arról van szó, hogy ne lennének tematikus felosztású fejezetek a könyvben. De a szerepeltetett mítoszok valójában alig köthetők jobban az egyik fejezethez, mint bármelyik másikhoz. Vajon a Különös történetek, a Mesebeli kutyák vagy a Kozmikus kutyák fejezet pontosan miben különbözik egymástól koncepciójukat illetően? A Ki, miért és hogyan? című fejezet vezérlő elve pedig különösen érthetetlen.
Bringsværd a gyűjtés során tisztes munkát végzett (bár manapság a Google megkönnyíti ezt a feladatot, hiszen nem kell könyvtárakat feltúrni). A könyvéből kitűnik, hogy a kutya szinte univerzális társa a világ négy csücskében élő embereknek. Noha a mondákban léteznek gonosz ebek is, nagy többségük jóakaratú, és ha varázserejük van, akkor azt az ember segítésére használják. Örményországban például a hiedelmek szerint olyan gyógyító erővel rendelkező kutyák (pontosabban láthatatlan, de nagy ritkán kutya alakban mégis megjelenő lények) éltek, akik a háborús áldozatok sebeit nyalogatva újra életre tudták kelteni a halottakat.
Kissé zavaró a könyvben, hogy a legendák és a kutyákkal kapcsolatos tényszerű(nek szánt) történetek gyakran keverednek. A Dühös bestiák című fejezet elején például kijelentő módban mutat be a szerző egy történetet arról, hogy az anglikán egyház megalakításához egy kutya harapása vezetett. Történt, hogy Lord Wiltshire (vagyis Thomas Boleyn, Anna apja) diplomáciai küldetésen volt Rómában VIII. Henrik képviseletében, hogy kijárja az Aragóniai Katalinnal való házassága annulálását. Csakhogy amikor a protokoll szerint a követnek meg kellett volna csókolnia a pápa lábát, és az előzékenyen megemelte azt, hogy ne kelljen olyan mélyre hajolni, Boleyn spánielje ezt támadásként értelmezte, és jól beleharapott a pápa nagylábujjába. A történet folytatását ismerjük: a pápa nem tett eleget a kérésnek, Henrik pedig leválasztotta az angol egyházat Rómáról.
Ez kedves mesének jó, de a könyvben történelmi tényként szerepel (illetve a szövegkörnyezet alapján annak értelmezhető). Egyébként természetesen nem igaz, más változatokban a kutya Wolsey bíborosé volt, a valóságban pedig nyilván nem tartozott volna az audiencia meghívottjai közé.
Összességében a Vau ajándéknak való könyv. Küllemében elegáns, és a benne szereplő rövid történetek miatt nem is igényli az olvasótól, hogy az elejétől a végéig elolvassa. A szerző nem vállalt túl nagy kockázatot azzal, hogy egy „kutya a népek mondavilágában” témájú könyv sikeres lesz, de a kutyás történetek egymás után illesztéséhez képest vajmi keveset tett hozzá az ötlethez.
Tor Age Bringsværd: Vau. Ford.: Petrikovics Edit. Cser Kiadó, 2021. 5995 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/19. számában jelent meg május 7-én.
