A nyelvhasználat által nemcsak kimondjuk, de rögtön értelmezzük is mindazt, amit mondunk. Nehéz elképzelni, hogyan gondolkodnánk, ha nem valamilyen nyelven tennénk azt. Sokan hiszik, hogy a nyelv csak afféle eszköz, amely segít leírni, hangosan kimondani mindazt, ami bennünk van. Pedig amire nincsenek szavaink, arról gondolkozni sem igen tudunk. Fekete Vince legutóbbi, komor, nehezen befogadható verseskötete, a Halálgyakorlatok kiváló példa erre. A könyv egyben kísérletet is tesz arra, hogy elkezdjük szavakba önteni mindazt, ami sűrű, fekete homályba vész.
Ludwig Wittgenstein elhíresült mondata: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Viszont amiről hallgatunk, arról később is nehezen fogunk tudni mondani bármit is. El kell kezdenünk, először nyilvánvalóan ügyetlenül, botladozva, hogy megértsünk valamit, amit addig csak sejtettünk, éreztünk. Főleg áll ez olyan súlyos témákra, mint amilyen a halál, a gyász, az emlékezés. Nincsenek rá kifejezéseink, épp azért, mert többnyire fogalmunk sincs, mivel állunk szemben.
A halál esetében mindennapos érzés ez: nem tudjuk, mit mondjunk. Nem egyszer jön szánkra ilyenkor, hogy „nincsenek szavak”. És fájdalmasan fogadjuk, amikor csak olyan közhelyesnek érzett kijelentésekre futja, mint hogy „nyugodjék békében”, „részvétem”, és „szörnyű veszteség”. Fekete Vince versei arra tesznek kísérletet, hogy valahogy szavakba foglalják a megfoghatatlant. A Halálgyakorlatokban valóban azt kapjuk, amit a cím sugall. Keresi a szavakat arra, amire gondolni sem szeretnénk. Utolsó pillanatainkkal, a szeretteinktől való búcsúval szembesít. Kellenek olyankor még szavak? Gyakran úgy érezzük, hogy nem, elég már a hallgatás.
Amiről pedig hallgatunk, attól félünk is. Átbeszélni magunkat a halálba? Nem szokatlanabb valójában, mint párbeszédet folytatni a holtakkal. Nem elfogadni, hogy ők már nem szólhatnak többé. Keresni, hogy hol van, hová lettek a szavaik? Elillantak, ahogy kimondták őket? Benn ragadtak tudatunkban? És amikor már mi sem leszünk, velünk vész el? Viszont ha továbbadjuk, azzal életben is tartjuk akár felmenőinket? Olyan kérdések, amelyeket Fekete Vince ólomsúlyú, sokszor valóban a mélybe húzó versei taglalnak.
Meg azt, hogy egyáltalán mire használjuk a beszédet, mikor mondjuk reflektálatlanul, ami épp eszünkbe jut. Olykor humorral fogja meg ezt, mint a (Living words)-ben: „állj meg, mert te se tudod, és én sem, / nem is ismerem, a, a… mit is, / a mifélét, a hogyishívjákot, na.” Aztán persze megint a keserű tanulság: „sűrű, mozdulatlan, fekete víz a lélek / felületén.” Általában ehhez a mozdulatlan, rémisztő sötétséghez igyekszik közelebb férkőzni a szerző. Vagy a múlt időhöz, amely nem tudni, hol van, a különböző síkok egyetlen folyamként áramlanak át rajtunk. Az (Alászállás) indul így: „Nincs előző pillanat-buborék, és nincs / következő, csupán csak ez az egy van, / ez a kozmikus méretűre fölpuffadt, fújódott / dimenzió.” Keressük egymást, de elillannak a szavak, elvész az idő, és már csak a felfoghatatlan, örökös semmi marad. De mind továbbra is megújul a kétség és remény, hogy valamivé tehetjük, ha elkezdjük valaminek nevezni. Fekete Vince kötete abban segíthet, hogy egyáltalán felmérjük, érdemes-e ezt az utat elkezdenünk keresni.
Fekete Vince: Halálgyakorlatok, Magvető, 2022, 2499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/9. számában jelent meg, március 3-án.
