Lelet című friss rovatunkban talált könyveket veszünk elő a magyar múltból. Könyveket, amelyekről már nem beszélünk, pedig nagyon is érdemes lenne.
Méhes György főként gyerekkönyvek szerzőjeként ismert, de sokoldalú szerzőről van szó: színműveit, felnőtteket megszólító regényeit szintén elővehetjük a tizenhét éve elhunyt szerzőnek. Az ügynökügye előkerülése után most feltehetőleg jóval többen tesznek így. Az Átlátszó Erdély írta meg, hogy a sokak által decens, szeretett íróként, „Lexi bácsiként” számon tartott író valójában jelentett a román kommunista diktatúrának. Az ötvenes években, fenyegetéssel szervezték be, de – egy második beszervezést követően – még a nyolcvanas évek végén is leadott jelentéseket – a célszemélyek számára gyakran kifejezetten kellemetleneket. Másként kell emiatt megítélni műveit? Vagy korábban hatott a besorolására az, amilyen embernek gondolták őt?
Összetett kérdés, melyet jobb teljesen figyelmen kívül hagyni akkor is, amikor például 1983-as, Orsolya című regényét olvassuk. Másrészt persze ez nem feltétlenül lehetséges. Hogyan is ne gondolnánk az író történetére akkor, amikor ezzel a résszel találkozunk: „Gyulánk lelkesen harcolt a demokrácia építéséért, egészen addig, amíg megyei tanfelügyelővé nem nevezték ki. De egész idő alatt – hogy úgy mondjam – kettős életet élt. A közélet porondjáról hazatérve, térdre borult az ágya előtt, és síró lélekkel kérte a Fennvalót, hogy bocsássa meg neki a kommunisták pártolásával elkövetett bűneit.”
Persze leegyszerűsítő dolog lenne akár ebben a szereplőben az írót keresnünk. Megláthatjuk épp a kockafejű történész férjben, a nagy lángon élő feleségben és az egykori szeretőben, az érzékeny költőben egyaránt. Az 1983-ban a Rakéta Regénytár sorozat részeként Magyarországon is megjelent kötet belső borítóján az erdélyi Bovarynét emlegetik, kisstílű kalandorról és a szerelem birodalmáról esik szó. Valóban fellelhető a rokonság, illetve ebből fakadóan az is: ügyesen összerakott műfaji szövegről van szó, amelyet viszont önjogán nem véletlenül nem tartanak számon sarokkőként. Az viszont, amilyen éleslátással Méhes felrajzolja a karaktereket – igen, a kor jellegzetes embereit –, mindenképp kiemeli a nagy átlagból: „Ez a Kalló tulajdonképpen egy nagyszabású üzletember volt. Ez engem akkor őszintén meglepett, mert én azt gondoltam, hogy ezek a kommunisták – mert ugye, Kalló kétségkívül igazi kommunista volt, nemcsak olyan, mint Gyula –, ezek csak ahhoz értenek, hogy föllázítsák a munkásokat és fölvonultassák őket piros lobogóval.” De jól tudja a lecsúszott lovász, a birkózónyakú kommunista és a lánglelkű festőnő is, kire hogyan érdemes, hogyan lehet hatni: az Orsolya egyszerre lesz panoptikuma és kortárs látlelete nagyon is jól ismert karaktereknek.
Ahogy korábbi cikkünkben Nyáry Krisztián is elmondta, csak épp Alice Munro kapcsán: egy műalkotás lehet attól még nagyszerű, hogy kiderül, a szerző a témát illetően nem volt makulátlan tisztaságú. „Ne felejtsük el, hogy az emberi árulásról, hatalommal való megalkuvásról ki rendezte a legnagyszerűbb filmeket Magyarországon, nem vont le az értékükből semmit, hogy kiderült, maga a rendező is érintettje ezeknek a műveknek” – fogalmazott, és ebben a tekintetben még izgalmasabb az Orsolyát olvasnunk.
Méhes regénye, hasonlóképp több akkori merész regényhez, filmhez, nem óvatoskodott az ügyeskedő kommunisták jellemrajzában. Mellékszál talán a regényben, mégsem jelentéktelen, ahogy kiderül: a kommunista szövetkezeti elnök, aki tizenhat évet ült, valójában könnyen megnyerhető hízelkedéssel. Amint pedig felmerül a lehetősége, hogyan lehetne a lótenyésztésből nagy bizniszt csinálni, azonnal félretol mindent, és áhítattal hallgatja a feltörekvő házigazda által elsőre osztályidegennek vélt figurát. Méhes pedig, aki még 1987-ben is feldobta a Securitaténak Makkai László történészt, a tudós által emlegetett történelemhamisításról beszámolva, pontosan tisztában lehetett az emberi jellem kevésbé megnyerő árnyalataival. Az márpedig tény: sokkal többet megtudhatunk egymásról és világunkról, ha olyanok mesélnek nekünk, akik maguk sem tudtak makulátlanok maradni. Az Orsolya, ha nem is valamiféle regényklasszis, de ebben mindenképp virtuóz darab.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/31. számában jelent meg augusztus 2-án.
