Lelet című friss rovatunkban talált könyveket veszünk elő a magyar múltból. Könyveket, amelyekről már nem beszélünk, pedig nagyon is érdemes lenne.
Méhes György főként gyerekkönyvek szerzőjeként ismert, de sokoldalú szerzőről van szó: színműveit, felnőtteket megszólító regényeit szintén elővehetjük a tizenhét éve elhunyt szerzőnek. Az ügynökügye előkerülése után most feltehetőleg jóval többen tesznek így. Az Átlátszó Erdély írta meg, hogy a sokak által decens, szeretett íróként, „Lexi bácsiként” számon tartott író valójában jelentett a román kommunista diktatúrának. Az ötvenes években, fenyegetéssel szervezték be, de – egy második beszervezést követően – még a nyolcvanas évek végén is leadott jelentéseket – a célszemélyek számára gyakran kifejezetten kellemetleneket. Másként kell emiatt megítélni műveit? Vagy korábban hatott a besorolására az, amilyen embernek gondolták őt?
Összetett kérdés, melyet jobb teljesen figyelmen kívül hagyni akkor is, amikor például 1983-as, Orsolya című regényét olvassuk. Másrészt persze ez nem feltétlenül lehetséges. Hogyan is ne gondolnánk az író történetére akkor, amikor ezzel a résszel találkozunk: „Gyulánk lelkesen harcolt a demokrácia építéséért, egészen addig, amíg megyei tanfelügyelővé nem nevezték ki. De egész idő alatt – hogy úgy mondjam – kettős életet élt. A közélet porondjáról hazatérve, térdre borult az ágya előtt, és síró lélekkel kérte a Fennvalót, hogy bocsássa meg neki a kommunisták pártolásával elkövetett bűneit.”
Persze leegyszerűsítő dolog lenne akár ebben a szereplőben az írót keresnünk. Megláthatjuk épp a kockafejű történész férjben, a nagy lángon élő feleségben és az egykori szeretőben, az érzékeny költőben egyaránt. Az 1983-ban a Rakéta Regénytár sorozat részeként Magyarországon is megjelent kötet belső borítóján az erdélyi Bovarynét emlegetik, kisstílű kalandorról és a szerelem birodalmáról esik szó. Valóban fellelhető a rokonság, illetve ebből fakadóan az is: ügyesen összerakott műfaji szövegről van szó, amelyet viszont önjogán nem véletlenül nem tartanak számon sarokkőként. Az viszont, amilyen éleslátással Méhes felrajzolja a karaktereket – igen, a kor jellegzetes embereit –, mindenképp kiemeli a nagy átlagból: „Ez a Kalló tulajdonképpen egy nagyszabású üzletember volt. Ez engem akkor őszintén meglepett, mert én azt gondoltam, hogy ezek a kommunisták – mert ugye, Kalló kétségkívül igazi kommunista volt, nemcsak olyan, mint Gyula –, ezek csak ahhoz értenek, hogy föllázítsák a munkásokat és fölvonultassák őket piros lobogóval.” De jól tudja a lecsúszott lovász, a birkózónyakú kommunista és a lánglelkű festőnő is, kire hogyan érdemes, hogyan lehet hatni: az Orsolya egyszerre lesz panoptikuma és kortárs látlelete nagyon is jól ismert karaktereknek.
Gyarló emberek is tudnak remekműveket írni
Alice Munro és Méhes György. Két író, két teljesen különböző életút, egyvalami mégis közös bennük: nemrég súlyos dolgok derültek ki róluk. Az irodalmi életet pillanatnyilag lázban tartó botrányokról magyar írókat, szerkesztőket kérdeztünk.
Ahogy korábbi cikkünkben Nyáry Krisztián is elmondta, csak épp Alice Munro kapcsán: egy műalkotás lehet attól még nagyszerű, hogy kiderül, a szerző a témát illetően nem volt makulátlan tisztaságú. „Ne felejtsük el, hogy az emberi árulásról, hatalommal való megalkuvásról ki rendezte a legnagyszerűbb filmeket Magyarországon, nem vont le az értékükből semmit, hogy kiderült, maga a rendező is érintettje ezeknek a műveknek” – fogalmazott, és ebben a tekintetben még izgalmasabb az Orsolyát olvasnunk.
Méhes regénye, hasonlóképp több akkori merész kötethez vagy filmhez, nem óvatoskodott az ügyeskedő kommunisták jellemrajzában. Mellékszál talán a regényben, mégsem jelentéktelen, ahogy kiderül: a kommunista szövetkezeti elnök, aki tizenhat évet ült, valójában könnyen megnyerhető hízelkedéssel. Amint pedig felmerül a lehetősége, hogyan lehetne a lótenyésztésből nagy bizniszt csinálni, azonnal félretol mindent, és áhítattal hallgatja a feltörekvő házigazda által elsőre osztályidegennek vélt figurát. Méhes pedig, aki még 1987-ben is feldobta a Securitaténak Makkai László történészt, a tudós által emlegetett történelemhamisításról beszámolva, pontosan tisztában lehetett az emberi jellem kevésbé megnyerő árnyalataival. Az márpedig tény: sokkal többet megtudhatunk egymásról és világunkról, ha olyanok mesélnek nekünk, akik maguk sem tudtak makulátlanok maradni. Az Orsolya, ha nem is valamiféle regényklasszis, de ebben mindenképp virtuóz darab.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/31. számában jelent meg augusztus 2-án.
