Az itt következő történet az első szótól az utolsóig alávaló, piszkos, szemtelen hazugság – ezzel a nyilatkozattal kezdődik Örkény István Babik című kisregénye, amely voltaképpen egy félbemaradt regény, a groteszk mesterének töredékében is zseniális alkotása. Az idézett bevezető Mausz Rezső, Az Első Magyar Álkulcsgyár igazgatójának figyelmeztetése: ne higgyünk a szerzőnek! Csakhogy amikor a tolvajok kedvenc szerszámát előállító üzem vezetője kiált megtévesztést, könnyen elbizonytalanodunk, és az Epimenidész-paradoxon (minden krétai hazudik) nyomán gyanúval kezelünk minden következő mondatot. Hosszan persze úgy sem lehet ellenállni Örkény féktelen humorának, különösen akkor, ha a Rákosi-rendszer abszurditásából csinál viccet.
Hiába végeztem szakirányú képzést, a Babikhoz eddig nem volt szerencsém. Egy könyvekkel zsúfolt lakás mélyéről került a kezembe ez az 1982-ben kiadott kötet, és azonnal fájdalmassá tette a nélküle eltöltött évtizedeket. Az Egyperces novellák, a Macskajáték, a Tóték, a Pisti a vérzivatarban, vagy a Lágerek népe a második világháború utáni magyar próza egyik legfontosabb alkotójának korszakos munkái, amelyek az irodalom (egyre szűkülő) határain túl is meghatározták a közönség hangulatát. A Babik gond nélkül beilleszthető a fenti művek sorába, befejezetlensége pedig csak fokozza erejét, és teszi az életmű fontos darabjává.
Ki lehet egy kommunista üzem legjobb dolgozója? Aki nem is létezik. Adameszkó Pál, az Álkulcsgyár szakija a nyugdíjhoz közeledve fáradságos munkával is egyre nehezebben keresi meg a kenyérrevalót, ezért kitalál magának még egy Adameszkó Pált, akinek fizetését ugyancsak ő veszi fel. De ezzel nem elégszik meg, ifjabb Marschall Ede, a gyár ellenőrének segítségével még egy fiktív dolgozót teremt: Babik Jánost.
A közokirat-hamisítás terméke gyakornokként kezdi nem létező karrierjét, de hamarosan már a gyár ünnepelt dolgozója, akivel ugyan senki sem találkozik személyesen, de az állomány, Mausz Rezső igazgatóval az élen csodálja az ifjú Babik álkulcsgyártás iránti elkötelezettségét. Mausz nem is tehetne máshogy, a betörőtársadalom egy képviselője ugyanis figyelmeztette: üzemében jórészt használhatatlan terméket állítanak elő, a múlt havi bő egymillió álkulcsból csupán hétszázhét darab nyitja a zárakat, és azokat mind Babik gyártotta – ezért ha az igazgató jót akar, karolja fel a fiatal tehetséget.
Mausz Rezsőnek amúgy sem volt jó hete: hétfőn fekete kocsi jött érte, és a gyárból egyenesen a kivégzőhelyre vitte. És bár a tévedés még időben kiderült – nem kivégzésre, kitüntetésre terjesztették fel –, az incidens rányomta a bélyegét a hangulatára: mit követhetett el vajon, hogy elismerésben részesítették? Szerencsére a nem létező dolgozója fellendítette az üzem működését, és még a tolvajok is találtak maguknak néhány működő álkulcsot. Ne feledkezzünk el ifjabb Marschall Edéről se, akinek megmagyarázhatatlan létszorongását – „én mindentől félek” – Babik János életre hívása enyhítette. Mintha Kafka írt volna vígjátékot az ötvenes évek abszurditásáról.
Nem csoda, hogy a filmnovellaként indult, majd forgatókönyvként folytatódott történet nem nyerte el a döntéshozók tetszését. Örkény eredetileg Bacsó Péterrel és Makk Károllyal készített volna mozgóképet a Babikból, a filmgyári tiltást követően azonban felhagyott a szöveggel. Később visszatért hozzá, hogy regényként fejezze be, de ez sem valósult meg, a nem létező munkásnak emléket állító egzisztencialista szatíra torzó maradt.
„Ami lenni akar, az már egy kicsit van. Hát még ami olyan nagyon lenni akar, mint Babik! Élni akart, nőni akart. Úgy feszegette ezt a szűk és szoros világot, ahogy a burkot feszíti szét egy egészséges magzat.” Örkény paródiába hajló filozófiai eszmefuttatását nem nehéz a művészetre, az alkotási folyamatra vonatkoztatni: a csak papíron létező dolgozó megteremtése olyan, akár az irodalmi mű létrehozása. Lét és nemlét határán egyensúlyozva tekintünk mindkét irányba, és bár csalás az egész, mégis nevetni tudunk a rettegésünkön, hogy aztán megrémüljünk a saját kacagásunktól.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/14. számában jelent meg április 5-én.
