Nem mondhatjuk, hogy Tóth Menyhért útja kikövezett lett volna a siker felé. Egyáltalán, mit is tekintünk sikernek azon a pályán, amelyen ő mozgott? Kétségtelen, az elismerés idővel megérkezett, halála után tíz évvel pedig legalább posztumusz megkapta a Kossuth-díjat is. De ha a sikert abban is mérjük, mennyire alaposan gondozzák az életművét, úgy e friss kötet bevezetője aggodalommal töltheti el az olvasót. Sokszor nem épp biztonságos körülmények között szállították a festményeit, ráadásul egyes fehér képei idővel sárgulni kezdenek. Továbbá „szomorú, ám figyelmeztető példát [szolgáltatott] a 2011-es pécsi kiállítása, ahol a tárlatlátogatók szedték föl az egyik képről lehullott tenyérnyi festékréteget, s adták át a teremőrnek.”
Pozitív példák is akadnak azért (például a Pesterzsébeti Múzeumé), ahogy a tárgyalt könyv szintén azt bizonyítja, hogy Tóth örökségét gondozzák ma is. Gyűjteményes kötetünk a levelezés mellett bemutatja egyes költeményeit, ahogy interjúit, illetve azt is, mások hogyan nyilatkoztak róla. Sajátos művészi életpályát kapunk a miskei nélkülözéstől az egyre-másra érkező sikerekig, az egykori mestertől, id. Éber Sándortól eljutva egészen Csoóri Sándor, Supka Magdolna vagy épp Berki Viola társaságáig. „A Műcsarnoki kiállítása idején ő maga kalauzolt bennünket: Nagy Lászlót és engem. Senki sem volt már a kiállításon, csak mi hárman. A két sánta ember, akinél senki sem tudott szebben járni a magaslatokon” – írta róla az említett Csoóri. És valóban, Tóth Menyhért nehéz útja kapcsán említhetjük műlábát éppúgy, mint szemproblémáit.
Miskei indulása idején napközben paprikát és majorannát termelt, szobafestőként dolgozott, esténként pedig festette saját képeit. A falusiak a kezdetben nem is igen értették, Pinkászként, Pajeszként emlegették. Persze közben így is a település megbecsült tagja volt, igazi közösségi ember: tangóharmonikáján lakodalmakban játszott, verset mondott, Kalocsán és Homokmégyen, de más településeken is rajzszakköröket szervezett. Amint olvassuk: „a hideg téli napokon is felült a kerékpárra, hogy ne várakozzanak a rajzolni vágyó fiatalok.” Később róla nevezték el Miske általános iskoláját.
A kezdeti éveiben szüleitől kellett kérnie szegénységi bizonyítványt, s a főiskola alatt még a Hajléktalanok Menhelyén is rendszeresen megfordult. Érzékletesen mesélt ezekről az időkről a hetvenes évek végén: „Műlábam volt, rólam is azt gondolták, hogy koldus vagyok. Egyszer így szólt az egyik szobatársam: ni, ennek meg új műlába van, nézd, milyen szattyánbőr! S mindjárt kést fogott, hogy kivágja falábamból. Nem mertem szólni. Egy másik koldus állt a pártomra, mondván: te idős vagy már, ez meg fiatal. Van neked szíved, hogy ezt megtegyed?” Innen jutott el egészen addig, hogy a korszak egyik legfontosabb festőjeként gondoljunk rá, csodálva többek közt nevezetes fehér képeit, melyek felülete kisebb-nagyobb festékhalmokból állt össze. Rosszmájúbb kritikusok fehér fogpasztát emlegettek, hogy aztán az utókor is egyértelműen Tóth Menyhértet igazolja. Jó érzés elmerülni a világában.
Sümegi György: Tóth Menyhért (Levelek, vallomások), MMA Kiadó, 2022, 5600 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/50. számában jelent meg, december 9-én.
