Vannak olyan filmesek, akiknél menetrendszerűen lehet számítani az őrületre. Az olyan rendezők viszont, mint mondjuk David Lynch vagy David Cronenberg, azért csak közérthetőbb vizekre eveznek időnként. Lynch, bármennyire is elborult például a Radírfejben, azért csak készített utána egy könnyes életrajzi drámát Az igaz történet (Straight Story) címmel. Cronenberg is kalandozott akciótól a thrillerig, horrortól a sci-fiig. Jorgosz Lantimosz (Yorgos Lanthimos) viszont megbízhatóan szállítja a fekete humorban bővelkedő, mitológiai megalapozottságot sem nélkülöző weird dramedyket. Az arányok eltérnek ugyan, de a rendezői kézjegy jól felismerhető. Kitalálható lenne csak a filmeket nézve is, hogy ki dirigálta azokat.
Ezért is lepett meg a Szegény párákat (Poor Things) gyorsan követő Kinds of Kindness fogadtatása. Sokan legalábbis valamiféle jól elkülöníthető szakaszokra osztották az életművet, melyben a bizarr darabokat közérthetőbbek követték, hogy aztán most az alkotó (állítólag) visszataláljon a korábbi enigmatikussághoz. Csakhogy az életmű legutóbbi darabjai sem voltak sokkal visszafogottabbak, mint a legelsők. Való igaz, hogy a 2009-es Kutyafog családi története egyik-másik későbbi filmnél jóval kényelmetlenebb hatást keltett. Váratlanul érkező, kicsi, bizarr arthouse-mű volt, ami rögtön a greek weird irányvonal egyik vezető arcává tette Lantimoszt a mélyre ásni szerető filmkedvelők körében. A későbbiek ehhez képest annyiban újdonságot jelentettek, hogy a rendező – köszönhetően a mindig magas színvonalnak – egyre jelentősebb sztárparádét és nagyívűbb történetmondást engedhetett meg magának. Ahogy sorra nyíltak előtte az ajtók, illetve szórták meg rangos díjakkal, úgy kezdték egyre jelentősebb tömegek számon tartani. De ez nem azért történt, mert a rendező engedett volna a könnyű csábításnak, és elkezdte volna a hollywoodi formanyelvet magáévá tenni. Sőt, csodálkozhatunk is rajta, mit kezdhetnek Emma Stone konvencionálisabb munkáinak rajongói olyan az olyan metaforikus sztorikkal, mint amilyen a Szegény párák volt.
Igaz persze, hogy találunk Lantimosz-filmeket, amelyek történetei összefoglalhatóak néhány egyszerű mondatban. Ezek talán a legbeugratósabbak is. Máig emlékszem a zavarra, amit A homár nézése közben éreztem. A rövid leírás szerint a Colin Farrell főszereplésével készült film a disztópikus közeljövőben játszódik, egy szálloda lakóinak pedig 45 napjuk van párt találniuk maguknak, vagy egy általuk választott állattá változtatják őket. Mindez önmagában persze kellően szürreális, viszont a néző mégsem lehet felkészülve arra a szokatlan filmnyelvre, a karakterek irracionalitására és a nyomasztó hangulatra, amit végül kap. Ugyanez igaz a mítoszokkal párbeszédet folytató Egy szent szarvas meggyilkolására, ahogy a kosztümös életrajzi filmeket kiforgató A kedvencre. A Szegény párák szintén hiába vonultatta fel Emma Stone-t, Willem Defoe-t és Mark Ruffalót, attól még kifacsart Frankenstein-története, a női felszabadulást és a gyermeki őszinteséget tematizáló sztorija így is túl sok lehetett a hagyományosabb popcornmozikhoz szokott nézőknek.
A hosszas felvezetővel nyilván oda szerettem volna kilyukadni, hogy a Kinds Of Kindness valójában a legkevésbé sem lóg ki a Lantimosz-munkásságból, és valamiféle visszalépésnek sem érzem az elmúlt évek szintén kreatív szellemről tanúskodó munkáihoz képest. Ami többek számára szokatlanabb lehet, az epizodikus építkezése, illetve valóban nehezen összefoglalható cselekménye. A film talán az eddigieknél hangsúlyosabban utal rá, hogy allegóriákat látunk, ugyanakkor nem kiáltanék olyasféle blöfföt, mint tettem például az Ari Aster-féle Amitől félünk, illetve a Wes Anderson-féle A Francia Kiadás (és az Asteroid City) esetében. Az utóbbiakat ma is jogosnak gondolom, és egyiknél sem érzek nagy kedvet az újranézésre, további értelmezési kísérletekre. Hozzájárul ehhez a megterhelő játékidő is, ami a Kinds of Kindness 164 perce esetében szintén probléma lenne – ha nem tudnék mit kezdeni a látottakkal. Gond nélkül beülnék viszont újra, mert a Lantimosz-filmnél – hasonlóan mondjuk utóbbi évekbeli egyik kedvencemhez, A befejezésen gondolkozom-hoz – abszolút érzem a kibogozhatóságot, megfejthetőséget. (Aminél azért több gondom volt, mondjuk, az Egy szent szarvas meggyilkolásánál.)
A Kinds Of Kindness magyar címe A kegyelem fajtái lett, miközben egy barátom szerint érdemesebb lett volna a szeretetet emlegetni. A triptichon mese kapcsán valóban egyértelműbbnek tűnik, hogy a szereplők a szeretet mibenlétét, határait és túlzásait kutatják. A kegyelem bevonását mégis jogosnak látom a vallásos szimbolika, az isteni gondviselés és a sors útjainak kutatása miatt. A Lantimosz-film ugyanis elsősorban azt tárgyalja, miként szakadhat vége a jó életnek egy pillanat alatt, hogy onnantól aztán kétségbeesetten próbáljunk visszakerülni a felsőbb hatalom kegyeibe. Legyen szó valóban a transzcendensről, vagy egy nagy hatalmú ember óvó segítségéről. Szereplőinket összeköti, hogy saját erejükben, lehetőségeikben és képességeikben nem bíznak, mástól várják, hogy védernyőt nyújtson föléjük, megóvja őket az élet zimankóitól. Közben begyakorolják azért a sikert látszólag szolgáló gesztusokat és cselekedeteket, de amikor teljesen magukra maradnak, csak annyira képesek, hogy ezeket mechanikusan ismételgessék.
A lantimoszi szkeccsfilm hősei kétségbeesetten próbálják bizonygatni, hogy méltók a felsőbb erő (társ, főnök, szektavezetés) szeretetére, és hogy ők is valóban szeretik azt, akitől boldogulásukat várják. A kérdés viszont – amire olyan kortárs filozófusok is izgalmasan keresik a választ, mint Byung-Chul Han –, hogy mikor lesz valóban önzetlen a szeretet, és mikor szól sokkal inkább magunkról, saját boldogulás iránti vágyunkról az egész? Még izgalmasabb, ritkábban tárgyalt kérdés, hogy az önbecsülés látható hiánya, a mind rémisztőbb önfeladás valójában jelenthet-e szeretetet, a másik iránti mély elköteleződést. Amikor odadobjuk magunkat, kiért tesszük valójában, és mit remélünk végeredményben? Lehetséges-e, hogy akit igazán szeretünk, azért épp hogy nem tennénk meg akármit? Persze, a kiindulópont itt az, hogy a másik elvárja-e tőlünk, és ha igen, az mit jelent a részéről. De saját viszonyulásunkat legalább annyira vizsgálni kell: a szeretet vezethet-e bennünket szörnyűséges cselekedetekhez? Csak az önszeretet? Vagy az egésznek nincs is köze az érzéshez, amiről Pál apostolnál azt olvassuk: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, / a szeretet nem féltékeny, / nem kérkedik, nem gőgösködik, / nem tapintatlan, nem keresi a magáét, / haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, / nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. / mindent eltűr, mindent elhisz, / mindent remél, mindent elvisel.” Az utóbbi négy megállapítás viszont ráolvasható a filmre is, (félre)értelmezésük magával hozhatja, hogy a szeretet nevében kövessünk el erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgokat. Viszont itt jön be az összeegyeztethetőség kérdése. Mikor szeretet inkább: ha jóságos, ha nem féltékeny, vagy ha mindent eltűr és mindent elhisz? Nehéz, sokszor veszélyes kérdések ezek.
A felszínen zajló események gyakran valóban nehezen megközelíthetőek. Például az első történet szánalmas férfi hőse, Robert (a mindig csodálatos Jesse Plemons), akinek egy gázolást kellene a meghatározott módon végrehajtania, hogy ne essen ki a nagy hatalmúnak tűnő Raymond (Willem Defoe) kegyeiből. Miért kérnek ilyet tőle? Mi lesz, ha végrehajtja? Ha megkérdőjelezzük, rögtön választ adunk az értelemadás problémájára. Szükségünk van rá, hogy lássuk az okokat, lássuk az elérendő célt. Hasonló a helyzet a másik történetben, amikor ugyancsak Plemons karaktere kéri azt szerelmétől, hogy főzze meg neki az ujját, majd már egyenesen a belső szervét, mert csak attól fog jól lakni. Kitől kéri ez, és az engedelmességtől bizonyosabb lesz vagy sem? Elvárjuk-e valódi szerettünktől, hogy engedje, amint totálisan felzabáljuk őt?
A Kinds Of Kindness megannyi izgalmas referenciát behoz mitikus történetektől vallásos példázatokon át a XX. század fontos filozófiai megállapításaiig. Az tény, hogy valóban nehezebb lehet újra és újra ráhangolódnunk a történetekre, mint amennyire képesek voltunk erre a Szegény párák esetében. De nem osztom az új Lantimosz-filmmel elégedetlenkedők sorát. Nagyon is sokat adhat az új alkotás, hasonlóan a görög rendező legjobbjaihoz.
A kegyelem fajtái. Amerikai szkeccsfilm-dráma, 164 perc. Szeptember 19-étől a mozikban.
