Csodák nincsenek, de legalábbis nem velünk történnek – mondják a szereplők visszatérően a Lepattanó című magyar vígjátékban. A szeptember 26-ától vetített film mottója a vásznon és azon túl is érvényes: nézőként ugyanazt éreztem, amit Vékes Csaba rendező alkotásának kiábrándult karakterei. Hiába Scherer Péter (és persze a Dallas Bobby Ewingja, vagyis Patrick Duffy) jelenléte, a Lepattanónak csak egyetlen csodája van, de azt nem köszönjük meg az alkotóknak.
Vajon mi lehet viccesebb a gombfocinál? Talán egy vastagbéltükrözés vagy a közmédia híradója. Nem vitatom el a sportértéket, csupán a művészi felhasználás gyakorlati problémáját vetem fel. Ahhoz, hogy egy szikár témából sziporkázó vígjáték szülessen, nagyon erős vizuális és verbális koncepcióra van szükség. Vékes Csaba filmjében mindkettő hiányzik, így csak a gombfoci marad. Pontosabban a szektorlabda: állandó poénnak szánt fordulat, amikor a beavatottak kijavítják a „gombfocit” emlegető laikusokat. Teátrálisan nagy levegő, szemforgatás, összecsapott kéz és fájdalmasan rossz poénok: mintha beszorultunk volna a Szeszélyes évszakok világába.
Pedig az alaphelyzet és a konfliktus annak ellenére is szerethetőnek tűnik, hogy a dramaturgia szerkezete nélkülöz minden eredetiséget. Kálmán (Scherer Péter) fanatikus gombfocista, álma a varsói Európa-bajnokság, ami azonban a csapat anyagi nehézségei miatt elúszni látszik. Ám ekkor beüt a csoda: egy Brazíliába szakadt hazánkfia (a Csankó Zoltán hangján megszólaló Patrick Duffy) szülővárosa fociklubja helyett véletlenül a szektorlabdába invesztál 100 millió forintot. A téves utalást Kálmán fia (Derzsi Dezső) fedezi fel, és igyekszik beosztani a talált pénzt, ám a gátlástalanul költekező gombfocistáknak, valamint a csapat szomorú sorsú üdvöskéje (Waskovics Andrea) iránt feltámadt érzelmeinek köszönhetően a dolgok lassan kicsúsznak a kezéből. És végül még a brazil mágnás is megérkezik, hogy a rendőrség segítségével szerezze vissza az elorzott milliókat.
Komédiai bőségtál, Vékes Csabának csak szemezgetnie kéne belőle, de inkább a nyakunkba borítja az egészet. Mintha ő maga sem tudná, hogy mi legyen a forgatókönyvből: személyes konfliktusokkal terhelt romantikus vígjáték, tragikomikus sportfilm, apa-fiú kamaradráma, „így jöttem” vallomás, szociografikus vidéki helyzetjelentés vagy csak tét nélküli szórakoztatás? Szerencsésebb lett volna, ha kiválaszt egy irányt, és megpróbálja azt tartani, mert akkor legfeljebb eltévedt volna útközben, de mivel mindent egyszerre akart vászonra vinni, végül el sem indult, csak toporog egy helyben. És közben buta poénokat présel ki a szereplőiből.
Hamar rádöbbenünk, hogy a gombfocinál valójában csak a dadogás viccesebb. Aki tudja, milyen beszédzavarral küzdeni, az vélhetően a hasát fogva röhög majd Waskovics Andrea erőltetett dadogását hallgatva. És fergeteges jókedve csak fokozódik, amint kiderül, hogy a forgatókönyvíró-rendező állandó humorforrásként számít a beragadó szavak tragikumára. Ki lehet nevetni persze a fogyatékosságot is, de ahhoz ennél komolyabban kell venni a tréfát.
Nem tiszteletlenségről van szó, az alkotói talentum hiányzik. Mintha Maksa Zoltán soha fel nem robbant poénbombáit a Bagi–Nacsa-páros igyekezne hatástalanítani, és az életveszélyes akciót egy Dopeman-érzékenységű lírikus mester koordinálná a Mi kis falunk vagy a Drága örökösök életszagú díszletei között. De talán tévedek, és a Hetedik alabárdos, illetve a Szia, életem! című filmet jegyző Vékes Csaba valójában szándékosan egy vígjáték paródiáját rajzolta fel: a komédia halálosan beteg állatorvosi lovának precíz anatómiai ábrázolása jelenetről jelenetre mutatja be, miként ne készítsünk súlyos témákat feszegető szórakoztató filmet. Sőt, egyáltalán semmilyen filmet.
Scherer Péter ugyan még a Szeszélyes évszakokat is feldobta volna (de talán még a Bagi–Nacsa Orfeumát is), ám a Lepattanót ő sem mentheti meg. Ahhoz, hogy a nyomort alpárisággal, a kedvességet bugyutasággal, a küzdelmet érzéketlen erőlködéssel, a diadalt pedig dramaturgiai melléfogással helyettesítő film ne okozzon szégyenérzetet a nézőnek, valóban csodára lett volna szükség. Persze már az is csoda, hogy ez a film egyáltalán elkészült.
Lábjegyzetként emlékezzünk meg róla, hogy miközben Fliegauf Bence, Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Pálfi György és Reisz Gábor itthon alig vagy egyáltalán nem kap támogatást a filmjeire, Vékes Csaba munkájára 340 millió forintot adott a Nemzeti Filmintézet (és a TV2, illetve a Mol is beszállt a produkcióba). Talán ez a Lepattanó legerősebb poénja.
Lepattanó, magyar vígjáték, 2024. Rendezte: Vékes Csaba. Szeptember 26-ától a mozikban
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/39. számában jelent meg szeptember 27-én.
