Sikerült rögtön az elején megtévesztenie a M3GAN című horrornak. Egy fiktív reklámmal indul ugyanis, mely a filmbeli AI-kedvencet, a mindenféle gépeinkkel összekapcsolható, beszélő furryket (PurrPetual Petz) hirdeti. A moziban ülve hirtelenjében azt hittem, csupán becsúszott még egy reklám a film elé. Hiába, hogy hasonló termékeket ritkán ajánlanak a vásznon, mégis annyira élethű volt, hogy rögtön az emberi civilizáció bukásától tartó, kultúrpesszimista sci-fik után kiáltottam. Valóban túl messzire mentünk, ha már ilyesmiket is gyártanak – gondoltam, de csak mert nem láttam a három évvel ezelőtti Gyerekjáték-rebootot.
Az ugyanis hajszálpontosan ugyanígy kezdődött, majd a történet hasonlóként folytatódott. Ha pedig hozzávesszük, hogy alig pár éve mutatták be az Annabelle-t – a M3gant egyenesen a közös producerrel hirdetik –, úgy elmondhatjuk, hogy gyilkos babás horroroknak tényleg nem voltunk híján mostanság. Ironikusnak is nevezhetjük az új film egyik fő problémáját, miszerint a mesterséges intelligenciával felturbózott játékokat gyártó céget a konkurencia szorongatja. Már a szőrös kiskedvenceiket is lemásolták, és félő, ha piacra dobják az élethű, valódi beszélgetőpartnerként szolgáló játékbabát, hát azt is le fogják. Persze, épp csak annyira őrzik féltve a baba megépítésének módját, hogy egy kolléga titokban jól le is tudja másolni azt. (Emlékszünk, ahogy a 2019-es Gyerekjátékban a gonosz Chucky úgy teremtődött, hogy a kizsigerelt ázsiai munkás kikapcsolt néhány gombot, például az erőszakgátlót? Milyen tökéletesen bebiztosították ott is magukat!)
A M3GAN viszont, ahogy egy sor másik potenciális lehetőséget, úgy ezt sem használja ki igazán – meghagyva azt talán a második, harmadik résznek. Merthogy kétségünk se legyen, lesznek ilyenek. Gerard Johnstone filmje már most nagy siker, a fiatalok igyekeznek lemásolni M3GAN jellegzetes táncát (mennyivel jobb volt pedig Wednesdayé!), Chucky legutóbbi eljövetelét már bizonyosan lekörözi női párja. Mi viszont ahogy egyik, úgy másik esetében sem értjük, kinek lenne kedve hazavinni a már megjelenésükben rendkívül rémisztő játékbabákat. Amikor pedig megszólalnak, hát inkább lennénk két utcával arrébb, nemhogy velük együtt bolondozzunk. A Frankenstein-történetekből is merítő filmek viszont elgondolkodtató módon világítanak rá arra, mennyire vágyják is a társaságot, a pozitív megerősítést az elmagányosodó gyerekek. Nyilvánvaló, hogy hús-vér barátoknak kellene betölteniük azt a szerepet, amelyet Chuckyra és M3GAN-ra osztanak ezekben a filmekben. Izgalmas, hogy miközben a filmek erre a tanulságra hegyezik ki történeteiket, addig jóval több köti össze őket az AI-babákat gyártó, ennek erkölcsösségét meg nem kérdőjelező cégekkel, mintsem a társtalanság veszélyeire figyelmeztető filozófusokkal. Marketingből viszont jelesre vizsgáznak a produkciók, melyek nagyot kaszálhatnak ilyenkor a piacra dobott – igaz, mesterséges intelligenciától mentes – termékekkel.
A hasonló filmeket viszont ma már csak jóindulattal lehet horroroknak nevezni. A 2019-es Gyerekjátékkal szemben például a M3GAN-ban már vér sem folyik, megfelelve ezzel a korhatár-besoroló bizottságoknak. Túlzottan rémisztőnek egyik film sem mondható, inkább szolgálják a szórakoztatást, a szégyentelen trash-élményt. Ehhez még valóban működő poénokat is kapunk mindegyik filmtől, egyaránt építve a váratlan pillanatokban dalra fakadó és furcsákat mondó bábukra, illetve arra, hogy a lemészároltak közül a fiatal nézők maximum a kisállatokat fogják sajnálni.
A dinamika ezekben a filmekben teljesen hasonló: a játék először csak váratlan felbukkanásaival és túlzott kötődésével ijeszteget, majd kipécézi magának előbb a harapós kis kedvencet, majd az agresszív szomszédot/mostohát, hogy végül teljesen elszabaduljon, és már a hősünknek kedves szülőnek-szülőpótléknak, sőt, egyenesen a barátra vágyó kisgyereknek is nekimenjen. A M3GAN-t lehetetlen igazán komolyan venni, még akkor is inkább csak derülünk a robotbarátnőn, amikor gyilkos üzemmódra kapcsol, és veszett farkasként kezd nyargalni a fák között. A legutóbbi Gyerekjátékban talán több jó poén volt, de azért itt is akad egy-kettő, például mikor a rendőr a szomorú fejleményekről számol be: „több kilométerre találtuk meg a fülét, haha. Mondjuk ezt lehet, nem nevetve kellett volna mondanom”. De azon legalább ennyire lehetett derülni, amikor a negédesre torzított hangú Mark Hamill egy váratlan pillanatban bedobta a Chuckynak korábban betanítani próbált mondatot: „ezt Tupacért kapod!”
A M3GAN persze szintén érdekes kérdéseket tehet(ne) fel arról, mennyire rettegünk a technológiai újításoktól, illetve attól, hogy a mindenféle módon digitalizált életünk előbb-utóbb ellenünk fordul. Márpedig amikor a játékbaba átveszi az irányítást a tévét-világítást kezelő otthoni rendszer, a bejövő telefonhívás és más hasonlók felett, akkor valóban ostorozhatjuk magunkat, amiért kiadtunk a kezünkből minden irányítást. De azért mégis csak B-kategóriás trash-horrorokkal, nem pedig Cronenberg-féle társadalomkritikával van dolgunk, így a felhőtlen szórakozást végül nem árnyékolja be semmi. A megoldást pedig szerencsére mindig elhozza a gyilkossá váló baba fáradságos kiiktatása. Legalábbis időlegesen – míg be nem mutatják a következő részt.
M3GAN – amerikai horror, 102 perc, január 12-től a mozikban
