Áttörést jelent a lengyel–belarusz határon kialakult menekültválság megoldásában Angela Merkel és Aljakszandr Lukasenka ötvenperces telefonbeszélgetése. A tárgyalás ténye a belarusz elnök sikere, cserébe az Európai Unió jó eséllyel elkönyvelheti a már számára is kínos feszültség csökkenését. Persze ehhez az is kell, hogy a megoldásban ellenérdekeltek felhagyjanak a helyzet hiszterizálásával.
Tanult a 2015-ös válságból Angela Merkel. Az immár csak ügyvivő német kancellár félretette minden, a belarusz rendszerrel kapcsolatos fenntartását, és felhívta Aljakszandr Lukasenkát. Ezt megelőzően azért még megpróbálkozott azzal, hogy Vlagyimir Putyint kérje fel a közvetítésre, amely elől az orosz elnök nem zárkózott el, de a közvetlen kapcsolatfelvételt ajánlotta Berlinnek.
Ezt megelőzően az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell Vlagyimir Makej belarusz külügyminiszterrel tárgyalt. Ezzel kimozdult a válság a holtpontról, amelyet egyrészről az jellemzett, hogy Brüsszel az európai sajtó „diktátorozása” közepette további szankciókkal fenyegette Minszket, Varsóba menesztette Charles Michelt, az Európai Tanács elnökét, aki az EU szolidaritásáról biztosította az éppen napi egymillió euróra büntetett Lengyelországot.
Eközben az atlanti szövetségesek által tüzelt Varsó már nem csak a Fehérorosz Köztársaság elnökét vádolta azzal, hogy segíti és szervezi a migránsokat, egyenesen Putyin forgatókönyvét láttatta a történtek mögött. Ezt erősítette nyugati fősodor média is, a The Wall Street Journal például már Putyin belarusz offenzívájáról értekezett. A másik oldalon Makej külügyminiszter Moszkvába rohant tárgyalni, orosz kollégája, Szergej Lavrov e modern kori népvándorlásban a Nyugat felelősségét látta, Lukasenka pedig Iszkander rakétákat kért, és a Jamal gázvezeték blokkolásával fenyegetőzött. Közben a lengyelek 15 ezer rendőrt és katonát vezényeltek a határra, a belarusz oldalon is megnőtt az egyenruhások száma, a sajtó spontán orosz hadgyakorlatot, és a válságövezet felé mozgó katonákat vizionált, de egy balti gyakorlatra menet még német páncélosok is feltűntek a fehéroroszok határa körzetében. S ha ez még nem lett volna elég a furcsaságokból, akkor ezúttal a nyugati sajtó beszélt kizárólag migránsokról, míg a belarusz és az orosz menekültekről.
Az ilyen hisztérikus hangulatban könnyen elpattanhat egy húr, és egyáltalán nem lehet kizárni, hogy a jelentős részben mesterségesen felfújt válság kisebb fegyveres konfliktusba torkollik. Ezért fontos az, hogy Angela Merkel lépett, és közvetlenül tárgyalt Lukasenkával. Még akkor is, ha ezzel a tavalyi választások óta el nem ismert belarusz elnököt és rendszerét legitimálta. Tette ezt azért, mert az EU és mindenekelőtt Berlin számára a helyzet kezdett nemcsak egyre veszélyesebbé, de kínosabbá is válni. Az Európai Unió alábecsülte Aljakszandr Lukasenkát, aki a menekültek cinikus, ám éppen az unió eddigi elvárásainak szellemében történő átengedésével válaszolt a megbuktatását célzó erőfeszítésekre. Hiszen nem illegális migránsokról van szó, hanem Belaruszba reptetett, majd az EU határához összességében törvényesen eljuttatott emberekről. Merkel nagyon jól átlátta e csapdahelyzetet, és válság tovább eszkalálódásának megakadályozását a presztízsszempontok elé helyezte.
A határon feltorlódott, lényegében két tűz közé szorult és egyre idegesebb két-háromezer menekült problémája csendben, precedens teremtése nélkül megoldható. Akár úgy is, hogy – mint felmerült – München városa befogadja őket. Cserébe Belarusz különösebb csinnadratta nélkül szigorít az ellen őrzésen. Kérdés, hogy miként illeszkedik ebbe a gondolkodásba az EU Minszk elleni tervezett ötödik szankciós csomagja, amelynek értelmében újabb csapás lenne a Bela viára – a belarusz légitársaságra – a gépek lízingjének felmondása. A válság csillapulásával Varsó sem tudná tovább játszani az Európát a testével védő áldozat szerepét, amellyel sikeresen a háttérbe szorította a jogállami kérdéseket. De Amerika és Nagy-Britannia sem tudná e válságot Európa kárára még inkább kihasználni az orosz nyomásgyakorlásra, és a Kreml sem mosolyoghatna tovább a saját csapdájába esett EU vergődésén.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/47. számában jelent meg, november 19-én
