Bár a legtöbb filmről így gondolom, de A sziget szellemeit (The Banshees of Inisherin) tényleg eredeti nyelven kell látni. Nem csupán az élvezeti értékhez ad sokat a sajátos ír szleng, de a történet fontos összetevője is, ahogy ezek a világtól elzárt jóemberek kifejezik magukat. Nemcsak a minden második mondatban elhangzó „feckin”-ről van itt szó, de gondolkodásmódról, világlátásról egyaránt. A naivnak tűnő kérdések tisztaságáról és egyértelműségéről, a józan észhez ragaszkodó, annak hiányával mit kezdeni nem tudó tőmondatok hitelességéről. Martin McDonagh hősei úgy lesznek teljesen abszurdak, hogy reakcióikat valójában teljesen helyénvalónak, emberinek érezzük. Mintha csak lehántanának rólunk minden felesleges „civilizációs” mázt. Minden olyasmit, ami valójában csak arról szól, hogyan trükközzünk és beszéljünk mellé, miként csapjuk be saját magunkat is. Van a filmben egy jelenet, amikor Colin Farrell karaktere, Padraic Súilleabháin azon rágódik, miféle hirtelen hazugságot válaszoljon húgának. Erre viszont képtelen, így esetlen mondataiba nyíltan beleszövi, hogy nem tudja, mit is találjon ki épp. Máskor nyíltan elismeri testvérének vagy épp társainak, hogy gonosz módon átvert egy férfit, csak hogy elüldözze a szigetről. De semmi baj – lelkendezik –, mert már úgyis okafogyottá vált dühe, így újra maguk közé fogadhatják szerencsétlent.
A jövő bűneit a jelenben követik el
Szokatlan, hogy valaki ugyanazzal a címmel készítsen új filmet, mint évtizedekkel korábban. De milyen lett A legyet rendező David Cronenberg mostani testhorrorja?
A film kiindulópontja is amennyire egyszerű, annyira szürreálisnak tűnik. Padraic hiába kopogtat barátjánál, Colmnál (Brendan Gleeson), az nem nyit neki ajtót, később pedig a kocsmában sem kíván szóba állni vele. Hosszas húzódozás után aztán kiderül, mi ennek az oka: Colm már nem kedveli őt. Hogyhogy, tegnap még igen, ma már nem? Az exbarát titokzatos: lehet, hogy már tegnap sem lelkesedett érte. Innen indulunk, hogy aztán bizarr tusakodások, egyre elkeseredettebb próbálkozások után eljussunk az ujjak vagdosásáig, illetve a totális háborúig.
Mintha csak valamiféle mitologikus történetről, egykor barátságban álló istenek torzsalkodásáról lenne szó. Érzetünket erősíti Colin Farrell és Barry Keoghan együttes jelenléte, ők ketten az Egy szent szarvas meggyilkolásában már kivették a részüket hasonlóból. Igaz, ott Keoghan karakterétől a hideg futkosott a hátunkon, itt pedig bár hasonlóképp számkivetettnek tűnik, azért inkább sajnáljuk, mintsem félnénk tőle.
Van ezekben a szereplőkben valami szerethető keresetlenség, jól eső hétköznapiság. Szórakoztat bennünket, amilyen őszinteséggel értetlenkednek, majd próbálnak valahogy megoldást találni a bajaikra. Az egyik pillanatban azt érezzük, mi ennyire szélsőségesen sosem próbálnánk ragaszkodni igazunkhoz. A következőben mégis reménykedünk, hogy egy váratlan zökkenővel visszatérhet minden a rendes kerékvágásba.
McDonagh emlékezetes karaktereket szokott hozni, legyen szó akár az In Bruges-ről, A hét pszichopatáról vagy a Három óriásplakátról. Őrültségben, mondhatni, felveszik velük a versenyt a Banshees ír jómadarai. (Magam is csodálkozom, miféle kifejezésekre ragadtatom magam, de ezeket a szereplőket tényleg hasonlók írják le a legjobban.) Közben végső soron szelídebbek, földhöz ragadtságukban hétköznapibbak. De mégis csak van valami radikális abban, ahogy ragaszkodnak saját igazságukhoz. Colm vallja, hogy voltaképpen semmi különös nincs abban, ha nem kívánja napjait többé ostobaságok hallgatásával tölteni. Padraic joggal feleli erre, hogy egy barátságot mégsem szüntet meg senki egyik napról a másikra. És amúgy is, miért is lenne baj mindazzal, amiről beszélgetni szoktak? Colm nem enged, ő márpedig nem akarja, hogy most már erről szóljon az élete haláláig. Padraic tiltakozik, szerinte a legkevésbé sem kedves dolog így viselkedni. Vagy a kedvesség nem is számít annyit? Fontosabb, hogy fennmaradjon a nevünk?
Izgalmas kérdéseket öltöztet abszurd köntösbe a The Banshees of Inisherin. Egyszerre érezzük közben, hogy mi mindent százszor jobban túlbonyolítunk, másrészt azt is, hogy sokkal egyszerűbben meg tudnánk oldani konfliktusainkat. Nem csak azért, mert alakoskodnánk, megjátszanánk magunkat? Vagy sokszor épp az vezet előre, ha kiismerjük és elfogadjuk a bevett társadalmi etikettet? Miközben folyamatosan azt hangoztatjuk, mennyire fontos számunkra az őszinteség, valójában nem folyamatos kis öncsalásokból, tetszelgésekből és pózokból áll az életünk? És nem jobb, hogy így van, mintha hirtelenjében odavágnánk a másikhoz: nem kedvellek többé?
Ne gondolj esendőnek, csak sajnálj engem!
A Rosszul vagyok magamtól végtelenül szórakoztatóan, zseniális fekete humorral ábrázolja nyomorultságunkat, szünet nélkül önmagunkért hullajtott könnyeinket.
Egyszerre szórakoztató, mégis fájdalmas, szép film ez. Megszeretjük hőseit, szeretnénk a közelükben lenni akkor is, ha közben félünk hozzájuk hasonlóvá válni. A rendező majdnem a végéig tökéletes atmoszférát teremt, csak a lezárás lehetett volna egy fokkal maga is abszurdabb. Így nehezebb mit kezdeni vele, nehezebb szívvel is állunk fel a moziteremben. De ezzel együtt sem lehet mást mondani, minthogy McDonagh továbbra is remekműveket alkot.
A sziget szellemei, ír-angol-amerikai filmdráma, 114 perc, január 26-tól a mozikban
