Az Oppenheimer és a Szegény párák az idei Oscar-díjátadó két fő nyertese, míg a Barbie a gála csúcspontjának tekintett pillanatával, Ryan Gosling fellépésével vigasztalódhatott. Az I’m Just Ken előadása valóban az idei átadó emblematikus pillanatát jelentette, a HuffPost egyenesen úgy fogalmazott, hogy ez a dal ébresztette fel őket, egyébként a korábban látottakat kifejezetten unalmasnak érezték. Ehhez képest a The Guardian tudósítója például úgy érezte, hogy az utóbbi évek egyik legjobb Oscar-gálája az idei. A rendezvény feszesen haladt előre, volt egy emlékezetes megnyitója, néhány erőteljes beszéde, egyensúly a könnyedebb és a komoly részek között. Kovács Gellért filmkritikus is úgy fogalmazott: „Szerintem tényleg jó Oscar volt, erős is, szép is, néha vicces is.” Az átadó egyik legkülönösebb pillanata egyébként a legjobb film díjának bejelentése volt: Al Pacino nem olvasta fel a jelölteket, csak felbontotta a borítékot, majd bármiféle felvezető nélkül, szinte csak odavetve említette, hogy az Oppenheimer kapja a szobrot.
Valóban akadtak szórakoztató és felemelő pillanatok is bőven, az egyik leginkább megrendítő pedig, ahogy korábban is írtuk, a 20 nap Mariupolban rendezőjének köszönőbeszéde volt. Számunkra viszont a legörömtelibb a Szegény párák berendezője, Mihalek Zsuzsa díjazása. Mihalek megosztva kapta az arany szobrocskát James Price-szal és Shona Heath-szel a film látványtervezéséért. A Jorgosz Lantimosz-művet Magyarországon forgatták, a jelmeztervezésért szintén díjazott Holly Waddington köszönetet is mondott a budapesti stábnak a közös munkáért. A filmről korábban pozitív kritikát írtunk mi is. Lantimosz szereti a különleges, gyakran bizarr filmeket, nem volt könnyű befogadni az olyan munkáit sem, mint a Kutyafog, A homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy A kedvenc. A Szegény párák különleges képi világú, erősen metaforikus film a világra való rácsodálkozás felszabadító erejéről. A film több technikai díjat is átvehetett, a smink kategóriában is befutó lett, aminek jogosságához elég csak rátekintenünk a Willem Defoe által játszott különc tudósra.
Bár több kiemelt díjat (legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb film, legjobb rendezés) végül más vihetett haza, de a legjobb színésznőnek járó elismerést Emma Stone kapta, ezzel megszerezve élete második Oscar-szobrocskáját. Korábban 2017-ben nyert a Kaliforniai álom főszerepéért, és jelölték már egy másik Jorgosz Lantimosz-filmben, A kedvencben nyújtott alakításáért is. Emma Stone a köszönőbeszédében láthatóan kereste a szavakat, és ahogy nem sokkal korábban a legjobb betétdalért (What Was I Made For? - Barbie) díjazott Billie Eilish, ő is alig akarta elhinni, hogy győzött.
Billie Eilish egyébként 22 évesen már a második Oscar-díját vehette át, két éve is elismerték a 007 – Nincs idő meghalni betétdaláért. Idén pedig neki köszönhetően díjazták a Barbie-t, de ezen túl a film az este egyik nagy vesztese, a számos jelölésből (legjobb film, legjobb férfi és női mellékszereplő, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb jelmez- és látványterv) a többit nem tudta díjra váltani. Az eredeti dalok kategóriájában viszont kétszeresen is versenyben volt, a gálán fellépő Ryan Goslingot pedig végül Billie Eilish ütötte ki.
Az este nagy nyertese az Oppenheimer, Christopher Nolan nagyívű látomása az atombomba megalkotásáról. A Szegény párák mellett ennek a filmnek is erős a magyar vonatkozása, egyik fontos szereplője Teller Ede (Benny Safdie), de láthatjuk benne Szilárd Leót is, akit ráadásul Haumann Máté alakít. Teller Ede történetéről tavaly külön cikket is jegyeztünk. A tavalyi év két nagy szenzációja, a Barbenheimer kifejezéssel egybeolvasztott Barbie és Oppenheimer megosztó kritikákat kaptak. A szakma nagy része dicsérte mindkét filmet, de kaptak (olykor erős) bírálatokat is, az Oppenheimer például lapunk hasábjain. Mindenesetre, ahogy várni lehetett, nagy dobás volt mindkettő, rengeteget beszéltek róluk, az pedig kifejezetten új jelenségnek számított, hogy a nyár két nagy blockbustere a marketingkampány során egymást erősítik, nem pedig kioltják. A Barbie-ról szóló korábbi kritikánk itt olvasható.
Az Oppenheimer látványvilága, történetmesélési technikája mindenképp kiemelendő, ahogy számos erős alakítást is magáénak tudott a film. A J. Robert Oppenheimert alakító Cillian Murphy végül át is vehette a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, míg Christopher Nolan idén a legjobb rendező lett. Vizionárius alkotóról van szó, akinek korábbi munkájába, a Tenetbe sokan már bele is zavarodtak, de a közel másfél évtizeddel ezelőtti Eredetet sem volt már könnyű követni. Mindez persze nem jelenti, hogy ne lehetne bőven dicsérni ezeket az alkotásokat, ahogy olyan munkáit szintén, mint A sötét lovag, a Mementó vagy az Álmatlanság. Nolan napjaink egyik legfontosabb rendezője, akit többször is jelöltek már Oscarra, de most először ítélték neki az elismerést. Az Oppenheimer összesen hét Oscar-díjat kapott, köztük a legjobb férfi mellékszereplőnek (Robert Downey Jr.), a legjobb filmzenének (Ludwig Göransson), a legjobb vágónak (Jennifer Lame) és a legjobb operatőrnek (Hoyte Van Hoytema) járót.
A Barbie-nál is nagyobb vesztes a Megfojtott virágok, mely tíz jelölést kapott, viszont egyetlen díjjal sem térhet haza. A filmről korábban többé-kevésbé elégedetlen kritikát közöltünk mi is. Szintén szomorúan távozhattak Bradley Cooper filmje, a Maestro alkotói, miután a film hét jelölésből egyet sem váltott díjra.
A legjobb női mellékszereplő idén Da’Vine Joy Randolph (Téli szünet) lett. Az eredeti forgatókönyvek kategóriában az Egy zuhanás anatómiáját, az adaptált forgatókönyvekében az Amerikai irodalmat ismerték el. A legjobb animációs film A fiú és a szürkegém lett, melyről korábban azt írtuk, kegyetlen és gyönyörű mese lett az alkotás szinte korlátlan hatalmáról. A legjobb nemzetközi film díját az Érdekvédelmi terület vehette át. A filmről nemrég közöltünk kritikát, kiemelve: a haláltábor árnyékában mutatkozik meg a gonosz banalitása. Az Érdekvédelmi terület megkapta a legjobb hangért járó díjat is, ami nem meglepő annak fényében, hogy a film egyik legnagyobb erősségét a hátborzongató hangzásvilága jelenti.
