A tanársors nehézségei és az Orbán-Gyurcsány-síkról való kilépés, tank elől menekülő operatőr és a bérgyilkos búcsúja: ezek voltak idén a kedvenc filmjeink és sorozataink.
Magyarázat mindenre
Ismét megszegtem a korábbi újévi fogadalmamat, 2023-ban sem néztem sokkal több új filmet, mint egy évvel azelőtt. Amire mégis beültem, többnyire a lustaságomat igazolta, sem a hollywoodi blockbusterek (Barbie, Oppenheimer), sem a magyar kurzusfilmek (Hadik, Semmelweis) nem okoztak maradandó élményt. Egy kivétel volt csupán, a Magyarázat mindenre, amely művészeti és közéleti szempontból egyaránt érvényes, és a magyar film aktuális helyzetére tekintettel, megdöbbentően őszinte üzenettel bír. Reisz Gábor fillérekből forgatott, és baráti szívességeknek köszönhetően elkészült filmje a saját címére ironikusan rácáfolva jobbára kérdéseket tesz fel, a magyarázat így ránk, nézőkre marad. Nekünk kell megválaszolni, hogy vajon miért vált a magyar társadalom alaphangjává a gyűlölködés, és hogyan lettünk kétdimenziós lényekké, akikből hiányzik a fantázia ahhoz, hogy lelépjünk az Orbán-Gyurcsány-síkról. Egy érettségiző fiatal, Ábel a zakóján felejti a kokárdát, és amikor a vizsgán – ahol a fiú egy szót sem tud kinyögni a kihúzott történelem tételből – a tanára ezt szóvá teszi, valami megmozdul. Egy láthatatlan erő lép működésbe, és a banális szituáció országos botránnyá dagad, maga alá temetve Ábelt, a szüleit, a pedagógust, az iskolát, és végső soron az egész társadalmat. Reisz Gábor szájbarágás és kioktatás nélkül, érzékenyen beszél az össznemzeti depresszióról, és nem áll meg a diagnózisnál: felemelő képekkel és tanulságos párbeszédekkel mutat utat – kifelé a közélet feszültségéből. (Ficsor Benedek)
A tanári szoba
Van valami a levegőben, ami a tanárlét nehézségeiről szóló filmeket illeti. A hazai felhozatal is erős volt idén: sokáig fogunk beszélni az olyan filmekről, mint a Magyarázat mindenre vagy az Elfogy a levegő. Előbbi közérzetfilmként általánosabb tablót festett, míg utóbbi jobban fókuszált az oktatók kiszolgáltatottságára, reménytelen küzdelmeire. Kicsit olyan volt, mintha az Elfogy a levegő lenne Reisz Gábor filmjének nyomasztóbb, sötétebb hangulatú kistestvére. A nemzetközi mezőnyből említhetjük még az idei év legjobbjai közé tartozó japán Koreeda Hirokazu filmjét, a Szörnyeteget. És akkor ott volt a Berlinalén bemutatkozó A tanári szoba, mely thrillerszerűségében közelebb áll Moldovai Katalin filmjéhez. Ilker Çatak rendezése még a zenével is úgy tudja fokozni a feszültséget, mintha valóban nem iskolai drámát, hanem valamiféle súlyos bűnügy körüli nyomozást látnánk. (E tekintetben az idei év terméséből ajánlott Justine Triet filmje, az Egy zuhanás anatómiája.) A tanári szoba a film végéig ki sem merészkedik az iskola falai közül, így amikor végül megteszi, sokkal súlyosabb határátlépésnek is érezzük, amit látunk. Carla Nowak hasonló karakter, mint az Elfogy a levegő főhőse: lelkiismeretes, közkedvelt pedagógus, aki pontosan tudja, hogyan lehet felkelteni az iskolások figyelmét. Ahogy viszont a Moldovai-film Anája esetében látjuk, úgy Carla Nowak sem maradhat meg ebben a szerepben. Esetében egy lopási ügy eszkalálódik, felbolydul nemcsak a tanári kar, de az iskola teljes közössége. Ami pedig az Elfogy a levegőnél is nyomasztóbb lesz itt, hogy a diákok ugyanúgy fokozatosan fordulnak el az addig annyira szeretett tanáruktól. Miss Nowak hiába tenne meg mindent, az eseményeket már nemigen lehet irányítani. Mivel jár, ha a bizalom kiveszik egy közösségből? Meddig tudunk személyes jó példával elöljárni, és mit kezdhetünk, ha elvész a hitelességünk? Súlyos, megrázó darab, egyben Németország jövő évi Oscar-nevezettje a legjobb nemzetközi film kategóriában. Minden esélye meg is van, hogy hazavihesse végül az arany szobrocskát. (Lakner Dávid)
A szerelem természete
Ahhoz képest, hogy Monia Chokri filmje szenvedélytől fűtött romantikus vígjáték, mégis az egyik legkiábrándultabb, amit mostanában láttam. A színvonala ugyanakkor a legkevésbé sem kiábrándító, méltó helye van az év legjobbjai között. Viszont fájdalmas pontossággal mutatja meg, milyen az, amikor valahogy semmi sem tud működni: sem a szellemi kapcsolat, melyben nincs láng, sem az ösztönök áradására alapuló, amely két nagyon eltérő személyiséget kötne össze. Szerelem, szerelem, szerelem: köpni kell? Monia Chokri filmjének hősnője filozófiát oktat, a film során gondolkodók sorával igazolva épp azt, amilyen fázisban a kapcsolatai során tart. Tényleg csak úgy lehet, hogy ha egyik téren rendben mennek a dolgok, más tekintetben már nem működik az egész? A francia film mindezt bámulatos aktualitással, napjaink társadalmi konfliktusainak szórakoztató megmutatásával példázza. Fájdalmasan szép film, benne lüktet a valóság, a megtekintése után pedig vagy csak jobban elveszítjük a reményt, vagy elkezdjük még inkább becsülni saját, működőképesnek érzett kapcsolatunkat. (Lakner Dávid)
Lakner Dávid kedvenc filmjei 2023-ban:
1. A tanári szoba
2. A szerelem természete
3. Előző életek
4. Szörnyeteg
5. Oppenheimer
6. Club Zero
7. South Park: Not Suitable for Children & Joining the Panderverse
8. Szegény párák
9. Mesterjátszma
10. Magyarázat mindenre
11. Elfogy a levegő
12. Cicaverzum
13. Ennél csak jobb jöhet
14. Barbie
15. A kis hatalmasok
16. Libertate ’89 – Nagyszeben
20 nap Mariupolban
Nehéz annál erősebb filmkezdést kitalálni, hogy egy tank egyszer csak ráfordul az operatőrre, aki ettől megijedve menekülni kezd – bekapcsolt kamerával a kezében. Misztiszlav Csernov ráadásul nem fikciós alkotáshoz használta fel ezt a jelentet, hanem dokumentumfilmhez, ugyanis mindez valóban megtörtént Mariupolban a tudósítóval. Csernov az AP stábjával – Jevgenyij Maloletka fotóriporterrel és Vaszilisza Sztepanenko producerrel – még a 2022-es orosz invázió első óráiban utazott el a kelet-ukrajnai városba. Mögöttük volt már számos riport, amit a 2014-es orosz-ukrán konfliktus során forgattak, de ez a húsz nap valami egészen más szint volt. A stáb nem elsősorban a harci cselekményeket dokumentálja, olyannyira nem, hogy a kilőtt és füstölgő szocreál panelházak sokszor már-már pihentető vágóképek csupán. Csernovékat a felbolydult hátország érdekli, a bombázott frontkórházakba hozott sérültek és hozzátartozók, valamint az összeomló dolgozók. A sírást nagyon nehezen megálló halott-rakodó munkás, vagy a világ nyilvánosságában szinte fatalistán hívő rendőr. Csak hát idővel ez a hátország is fronttá válik, amivel a film fókusza is megváltozik: innentől már nem a tudósítás lesz a kulcsfontosságú a stábnak, hanem a rögzített képek és videók kicsempészése a fizikailag és digitálisan is elszigetelt városból, de persze dokumentálják ezt a menekülést is. Nyomasztó és fojtogató alkotás a 20 nap Mariupolban, de egyben megkerülhetetlen mérföldkő is. (Tompos Ádám)
Beckham
Az, hogy David Beckhamről készült egy négyrészes dokumentumfilm-sorozat, még úgy is érdekes és ígéretes, hogy az alkotás egyik producere maga az angol válogatott labdarúgó volt. Így ugye előre tudhatjuk, hogy bizonyos kényes kérdések kimaradnak majd – ki is maradnak –, de ettől még bőven rejt érdekességeket ez az erős négyórányi visszaemlékezés. Igen, visszaemlékezés, mert az epizódoknak szinte nincs egyetlen olyan perce sem, ahol ne döbbentenének rá az alkotók, hogy mennyire más világban élünk már. Döbbenetes például belegondolni, hogy a munkásosztály hőséből lett labdarúgóikon már tulajdonképpen akkor Insta-sztár volt, amikor az Instagrammot még ki sem találták. A Beckhamnek azonban ez csak háttere, vagy mellékszála, a fő, kirajzolódó motívum az, ami bemutatja, hogy a csavart szabadrúgásairól és tűpontos beadásairól elhíresült futballista tulajdonképpen mindig valakinek a hatása alatt állt. Hol az édesapja gyakoroltatta vele a szögleteket rigorózus megszállottsággal, hogy Sir Alex Ferguson, a Manchester United menedzsere basáskodott felette, hol felesége, az ex-Spice Girl Victoria öltöztette fel bizarr modellfiúnak. Csakhogy a sorozatból az is kiderül, hogy ezek a Beckham számára kulcsfontosságú figurák milyen komoly támaszt jelentettek számára élete fordulópontjaiban, amiből kijutott neki bőven. (Tompos Ádám)
Barry (4. évad)
Nehéz valós időben követve az eseményeket kijelölni a nagy fordulópontot, de ha évtizedek múlva visszatekintünk, talán éppen 2023 lesz az az esztendő, amikor a sorozatipar elindult a lejtőn. A streaming-szolgáltatók másfél-két évtizede kezdődött területfoglalásának a járvány még nagyobb lendületet adott: a négy fal közé zárva mind többen lettek sorozatfüggők, és a képernyő lassan átvette a mozivászon szerepét. Ám ahogy a futószalagon gyártott tartalom totálissá vált, eltűnt az izgalom a műfajból. A kreativitásból unalmas önismétlés lett, és már a legmagasabbra értékelt produkciók sem az innovációról szólnak, csak a jól eladható forma minél precízebb reprodukciójáról. A sikergyáros algoritmusok uralta piac sem nélkülözi ugyanakkor a rendszerhibát, a sorozatipar szigorú szabályait kijátszva még mindig készülnek olyan sorozatok, amelyek visszaidézik a Twin Peaks, a Drót, a Maffiózok vagy a True Detective legjobb pillanatait. Ilyen a Bill Hader komikus és Alec Berg író-rendező által megálmodott, és a negyedik évaddal idén végleg lezárult Barry. Az egykori tengerészgyalogosból bérgyilkossá avanzsált, majd színésznek állt Barry (Bill Hader zseniális alakításában) története önironikus fekete komédiából váltott lassan az abszurd drámára, és nagy kérdés volt, hogy miként lehet befejezni egy olyan sztorit, amelyben a főhős minden egyes következő lépését az ismeretlenbe teszi. Az utolsó évaddal komoly kockázatot vállaltak az alkotók, de végül minden rizikós húzásuk bejött, és a Barry az elmúlt évtizedek egyik legjobb, leginnovatívabb, és minden sötétsége ellenére a legszórakoztatóbb sorozata lett. Talán csak kevesek hiányolják majd, de a bérgyilkos búcsúja a műfajra is komoly hatással lesz. (Ficsor Benedek)
